Society, Media and Culture

Szex a gyarmatbirodalmakban és öröksége a mai Európában

A 2018 végén Franciaországban megjelent és csaknem 4 kilót nyomó, Sexe, race et colonies (Szex, rassz és gyarmatok) című monumentális könyv azt vizsgálja, milyenek voltak a szexuális kapcsolatok a gyarmati időkben. A gyarmatok politikai fontossága, valamint az, hogy a nemi reprezentációkat akkoriban a „rasszok” szűrőjén keresztül konstruálták, komoly hatással volt az európai kultúrák örökségére. A könyv megjelenése hatalmas vitát generált Franciaországban – többek között azzal vádolták, hogy esztétizálja a menthetetlent, sérti a bemutatott emberek jogait, szenzációt hajhászik, kukkolásra invitálja olvasóit, és pornográfiává silányít emberi történeteket. Az alábbi interjú a könyv egyik szerkesztőjével, Christelle Taraud történésszel készült, akinek  munkája azt mutatja meg, mennyire központi szerepet játszik a szex a komplex gyarmati és etnikai kapcsolatrendszerekben.

Green European Journal: Sokáig vizsgálta, hogyan tekintettek a nőkre a gyarmati kontextusban, főleg Észak-Afrikában. Számos könyvet is írt a témáról. Hogyan kezdett ezzel a témával foglalkozni?

Christelle Taraud: Mind feminista meggyőződésből, mind családtörténeti okokból nagyon szerettem volna Észak-Afrikával és az ottani nőkkel foglalkozni. Miközben azt kerestem, hogyan tudnám magam a témába komolyabban beleásni, találtam pár jelentést gyarmati orvosoktól, a két háború közötti időszakból – és ezekből kiderült, hogy a prostitúció abszolút masszív jelenség volt a francia uralom alatt lévő Észak-Afrikában.

A doktori kutatásom még a prostitúció szabályozásának gyarmati  rendszerével foglalkozott. De aztán rájöttem, hogy a legtöbb prostituálttá vált nő bennszülött volt, így valami olyasmi játszódott le a világ azon részében, ami több volt a szegény nők szexualitásának irányításánál és felügyeleténél.

Amit ezekről a nőkről mondtak, az nagyon leereszkedő, maszkulin és „fehér” volt. Ezt a rendszert – a prostitúció gyarmati felügyeletét – férfiak léptették életbe, hogy férfiaknak kedvezzenek vele: a végtelenségig voltak képesek nőkről beszélni, anélkül, hogy magukat a nőket valaha is meghallották volna. Ezt mondja Michelle Perrot feminista történész is a Les femmes et les silences de l’Histoire (A nők és a történelem csendjei) című könyvében [1] : ezek a nők egyrészt prostituáltak voltak egy „kurvafóbiás” világban – de másrészt nem csak nők voltak, de a gyarmatosított és szegény egyének is. Az őket körülvevő csend már-már fülsüketítő.

Szóval megpróbáltam biográfiai munkát végezni, és közelebb kerülni azon életutakhoz, amelyeket ezek a nők bejártak a maguk egyedülállóságában és komplexitásában. Mindeközben pedig próbáltam a lehető legkevésbé előítéletes lenni: más szavakkal, azon voltam, hogy a szavaikkal elejtett legapróbb nyomokat is komolyan vegyem, és eközben abból az elvből próbáltam kiindulni, hogy ők többek voltak egyszerű áldozatoknál, akiknek esélyük se lett volna megvédeni magukat vagy ellenállni.

Amit látunk náluk, azok a mikro-ellenállás példái. De ha ezek a tettek megsokszorozódnak, újra meg újra, akkor ténylegesen alá tudják ásni a rendszert, és belülről tudják azt megbuktatni. Ezek a nők pont ezt tették: elpusztították a rendszert a saját apró, de a rendszer erőszakának ellenálló tetteikkel.

A könyv nagyon gazdag ikonográfiát tartalmaz, több mint 1200 képpel, amelyet egy 70 000 dokumentumot tartalmazó korpuszból válogattak össze. Vannak köztük magánfotók, képeslapok, hirdetések és még egy csomó minden más. Milyen szerepet játszanak ezek a képek a kolonizáció kontextusában gyökeredző gender-reprezentáció létrejöttében?

Munkám során azt vizsgáltam, milyen képek alakultak ki ezekről a nőkről, hogyan észlelik őket, és milyen fantáziaképek kapcsolódnak hozzájuk. Ugyanis Edward Saïd és Michel Foucault úttörő munkáinak is voltak vakfoltjai: Michel Foucault esetében ezek a kolonializmus és a „rasszok” kérdései voltak, míg Edward Saïdnál a feminizmus és a nők – ahogy azt számos feminista kutató is bizonyította. Éppen ezért azt mondtam magamnak – a kilencvenes évek közepén –, hogy szükség lenne az orientalizmus feminista kritikájára. Azt gondolom, én voltam az egyik első olyan női történész, aki kimondta, hogy a huszadik század első felének orientalista festményei nem is a Keletről szóltak. Hatalmas a félreértés: a nők azért „keletiek” ezeken a képeken, mert az lehetőséget ad az alkotóknak arra, hogy egy egzotikussá tett nőiességen keresztül levetkőztessék őket. De ennek ellenére ezek jórészt fehér párizsi modelleket ábrázolnak, akiket „algériai nőkként festenek meg” – legalábbis az orientális festészet első időszakában.

Ugyanígy a fekete nőket szisztematikusan kiszorították ezekből a képekből: nagyon kevés olyan kép van ugyanis, amely valóban erotikus helyzetben mutatja őket, hiszen általában ők csak a szolgálói lehetnek azoknak a nőknek, akiket a szemlélő valóban kíván.

Röviden tehát mondhatjuk azt, hogy kezdettől fogva a történelem politikai vízióját mutattam be, miközben végig hű maradtam a szakmám etikájához. Mint minden szakma, úgy a történészeké is etikai szabályokat követ, amelyek elvárják, hogy a kutató hátra lépjen egyet, és úgy tekintsen az őt foglalkoztató kérdésekre. Éppen ezért nagyon egyet tudok érteni azzal a kifejezéssel, amelyet Catherine Coquery-Vidrovitch történész használt magára, miszerint is ő egy „politikailag elkötelezett történész.” De ez nem jelenti azt, hogy nem végzek tudományos munkát: sokkal inkább azt jelenti, hogy nincsen abszolút igazság, se objektív tudás. Minden tudás szubjektív és elfogult, hiszen szubjektív, és a környezetük által befolyásolt emberek sajátítják el. Az én feladatom pedig az, hogy egyfajta kritikus szubjektivitást hozzak létre.

Miért hozták létre a francia uralom alatt álló Észak-Afrikában a prostitúciót szabályozó rendszereket? És mit árul ez el a gyarmatosító és a gyarmatosított közötti erőviszonyokról?

A franciák nem akartak kolonizált nőket feleségül venni – főként a tudományos rasszizmus miatt – de igényt tartottak párra közülük, mint szexuális objektumra. Annak érdekében, hogy szexuálisan használni tudják őket, létre kellett hozniuk egy rendszert, amely lehetővé tette ezen nők legális monopolizálását.

A franciák voltak a megkérdőjelezhetetlen győztesek, szóval azt gondolták, „szexuális jogokkal” rendelkeznek a gyarmatosítottak felett. De azt is tudták, hogy nem férhetnek hozzá minden nőhöz, hiszen az felrobbantaná a koloniális társadalmat. Szóval egyezséget kötöttek a kolonizált társadalmak férfi tagjaival, hogy melyek lehetnek azok a nők, akiket „fel lehet áldozni” a szexuális együttlétekre – és ehhez létrehoztak egy kényszerítő erejű rendszert, amely szabályozza a folyamatot.

Ha a prostitúciót kutatjuk, akkor megismerhetjük az összes erőviszonyt.

Így született meg a prostitúció szabályozó rendszere. A kevert szexuális kapcsolatokat egy olyan térbe csatornázták be, ahol már nem számítottak problémásnak, hiszen olyan nők tartoztak bele, akiket már „lefokozottnak” tekintettek (például egykori szolgák, kurtizánok vagy prostituáltak), akiket tehát értéktelenné tettek a két társadalom férfijai. Ennek ellenére, ahogy korábban is mondtam, e nők közül rengetegen szubverzív vagy lázadó módon viselkedtek. Ezek a lázadások nem voltak ugyan forradalmak, de ennek ellenére is fontosak voltak a későbbi emancipáció számára.

A prostituáltakat és a prostitúciót gyakran marginálisnak mutatják be. Ez nagy hiba, hiszen a prostitúció a társadalom középpontjában van. Ha a prostitúciót kutatjuk, akkor megismerhetjük az összes erőviszonyt. Ha időt fordítunk arra, hogy odafigyeljünk a prostituálttá tett emberekre, akkor teljesen nyilvánvalóvá válik az áruvá tett szex központi szerepe, és vele együtt láthatóvá válik az a hatalmas tér is, amely lehetővé teszi, hogy lássuk a különféle, egymást átfedő egyéni erőviszonyokból eredő erőszakot.

A gyarmati prostitúcióban mindez maximalizálva van, hiszen a prostituáltak extrém elnyomásnak vannak kitéve.

Nem tehetünk úgy, mintha itt csak a szexről volna szó. Ez sokkal többről szól: az államról. Az algériaiak például történelmük során szinte mindig megszállás alatt voltak – már a föníciaiak óta, de 1830-tól a kolonizációban fontos szerepe lett a nők masszív és mindaddig példa nélküli monopolizálásának. Ez már csak azért is nagyon fontos, mert egy erősen patriarchális társadalomban a férfibecsület – amely a nők feletti kontrollal mérhető – központi helyet foglal el.

A könyv megmutatja, hogyan itatja át mai társadalmainkat – és főleg az európai gyarmati hatalmakét – a gyarmatosítás öröksége, főként, ha az etnikai és nemi kérdésekről van szó. A férfiasság reprezentációja hogyan alakult ebben a kontextusban?

Európában komolyan átértékelték a férfiasságot ebben az időszakban. Az 1860-as évektől volt egy komolyabb törekvés arra, hogy háziasítsák, domesztikálják a férfiakat, és rávegyék őket, hogy ne éljék ki az indulataikat – többek között a szexuális indulataikat – amelyek akkorra már rengeteg problémát okoztak (verekedések, becsületgyilkosságok, zaklatások, nemi erőszak, és így tovább). A 19. század végén a politikai vezetők a rend emberei voltak: mindent szabályoztak, mindent kategorizáltak, mindent felügyeltek, mivel egy rendszerezett, racionális, karteziánus társadalmat akartak.

A férfiakat ezért egy bizonyos fajta férfiasságra „képezték ki” az olyan homoszociális intézményekben, mint az iskolák, a sportszervezetek vagy a hadsereg. Ugyanebben az időszakban az orvosok, főként a szexterapeuták, elkezdték magyarázni, mi is az a jó szex: ebbe beletartozott a szexuális kapcsolatok gyakorisága, az elfogadható szexuális tevékenységek természete és a „perverziók” kategorizálása. A „jó szexuális kapcsolatok” természetesen elsősorban heteroszexuális kapcsolatok voltak, amelyekben a nőnek mindig elnyomott szerepben kellett lennie.

A céljuk ezeknek elsősorban az utódnemzés volt, és hogy az utódnemzés biztosítva legyen, az együttléteknek rendszeresnek – ám nem túl gyakorinak – kellett lenniük. Mindezek a heteronormatív előírások hozzájárultak az intimitás kodifikálásához.

A gyarmatosítók tisztában voltak ezzel: a másfajta férfiak maszkulinitását az európaiak ellenében konstruálták, hiszen azok nem vették ki részüket a „mórok civilizálásából,” ami akkoriban Európában zajlott. A legitimitás ilyetén megvonása hatalmas károkat okozott, hiszen megkérdőjelezte a – nagyon is patriarchális társadalmakban élő – gyarmatosított férfiak maszkulin identitását.

Hogyan erősítette ez a gyarmatosított férfiak alsóbbrendűségéről szóló narratívát?

Volt egy erős vágy arra, hogy illegitimmé tegyék őket, két ellentétes kategória létrehozásával: egyikük azt hangsúlyozta, hogy „túl sok” volt bennük a maszkulinitás, míg a másik azt, hogy „túl kevés.” Az első a szexuális ragadozó kategóriája volt, a túlságosan is maszkulin kényszeres erőszaktevőé. Franciaországban például elterjedt az a kép, miszerint a tipikus arab kést szorongat a fogai között, és „a pénisze folyton kilóg a nadrágjából.” A 19. századtól pedig találunk olyan szövegeket is, amelyek azt írják, hogy „a nemi erőszak az arabok mindennapi öröme.” Az ilyen leírások két okból is hasznosak voltak az elnyomóknak: egyrészt lehetővé tették, hogy a nemi erőszakért az arab férfiakat tegyék felelőssé, másrészt meg lehetőséget adott nekik arra is, hogy továbbra is ellenőrzés alatt tartsák a „nőiket.”

Ez megfigyelhető a nemi szervekről szóló vad, megszállott kategorizálásban is. Az áltudományos irodalom a fekete – és részben az arab – férfiak állítólagos túlméretezett péniszeiről értekezett, az arabokat gonosznak és perverznek írták le, miközben a feketéket „túlméretezett gyermekeknek” tekintették. A francia, német és brit szexuális terápiákban használt teljes perverziós kategóriarendszert alkalmazni kezdték az algériai társadalomra, és a Belle Epoque (századforduló) időszakában az arabokat zoofiloknak, pedofiloknak, nekrofiloknak és szodomitáknak tekintették.

A második kategória ezen férfiak szexualitásának megbélyegzésére az, amely gyengének és nőiesnek festette le őket: ez nem feltétlenül jelentette, hogy az arab férfiak homoszexuálisak, de nem feleltek meg a férfias ideálnak.

Ezeket a túl kevés és túl sok férfiasságról alkotott kategóriákat egyszerre és külön-külön is tudták alkalmazni: egyszerre ítélték el az arab férfiak hiperfeminitását és hipermaszkulinitását. A végeredmény mindkét esetben az volt, hogy a gyarmati kontextusban ezeket a férfiakat az európaiaktól nagyon különbözőnek (és éppen ezért veszélyesnek) tekintették. Szóval el kellett őket kerülni. Ami egyben azt a célt is szolgálta, hogy visszatartsa a gyarmatosítók nőit attól, hogy kapcsolatot folytassanak velük (miközben a gyarmatosító férfiak nem mondtak le a gyarmatosított nőkről). Ez meg azt mutatja, hogy a szex egy centrális jelenség volt a gyarmati időkben – hiszen ha nem lett volna fontos, akkor nem lettek volna ennyire komolyan lefektetve a szexualitás határai. Ráadásul ezek a határok erősen kapcsolódtak a bőrszínek és etnikumok adta különbségekhez.

Hogyan kapcsolja össze a munkáját a feminizmussal?

Mindig is militáns voltam, és a politikai tevékenységeim nagy része a feminizmus keretében történt. Azért tanultam történelmet, mert tudtam, hogy a nemzeti narratíva erősen át van ideologizálva. Tudtam, hogy vannak tények és értékek, amelyek nem szerepelnek benne. És hogy bizonyos csoportok nagyon alul vannak reprezentálva. A gyarmatosítás folyamán az emberek és társadalmak hatalmas károkat okoztak, és ezért most kollektíven vagyunk felelősek. Éppen ezért meg kell próbálnunk a lehető legtöbbet rendbe tenni mindebből. Ez azzal kezdődik, hogy elfogadjuk azt a tényt, miszerint mind személyes szinten, mint társadalmilag nagyon tökéletlenül zajlott le a dekolonizáció folyamata. Azt hisszük, hogy egy olyan világban élünk, ahol az emberek közötti kapcsolatok egyenlők, de közben napi szinten találkozunk az egyenlőtlenségekkel. Ez a szisztematikus és strukturális egyenlőtlenségek persze nem csak a gyarmatosításhoz köthetőek, a gyarmati múlt mégis nagyon fontos szerepet játszik a felelősség megfogalmazásában, hiszen a diszkrimináció számos formája ebben gyökerezett – és gyökerezik mai is a gyarmati világban.

Azért tanultam történelmet, mert tudtam, hogy a nemzeti narratíva erősen át van ideologizálva. Tudtam, hogy vannak tények és értékek, amelyek nem szerepelnek benne. És hogy bizonyos csoportok nagyon alul vannak reprezentálva.

Itt tud segíteni a feminizmus. Hiszen a feminizmus egy komprehenzív politikai elmélet, amely nem csak a nők jogaival foglalkozik. Ez egy sok részből álló, komplex szerszám, amely először is az öntudatra ébredésről szól, aztán az ön-felszabadításról. Mindez pedig egy nagyon nehéz feladat elé állítja az embereket, hiszen azt mondja: soha ne próbáld meg önmagadat rávetíteni azokra az emberekre, akikkel találkozol – akár élőkről, akár holtakról van szó. Mindenkinek a saját útját kell járnia, és azon keresztül eljutnia az önismerethez és a felszabaduláshoz. Ez egy integráns része a feminizmusnak. Ezért is utasítom el kategorikusan az abszolút és definitív áldozatok fogalmát.

Visszatérve a könyv megjelenése körüli botrányra, azt mondja, hogy nem veszi egy kalap alá az uralom és az erőszak kérdéseit…

Nagyon problémás az az elgondolás, miszerint egy kép – ami mindig egy konstrukció – szükségszerűen a valóságot ábrázolja. Hasonlóképp, azt gondolni, hogy az általunk látott dolgok igazak – az anakronizmus és dogmatizmus révén – könnyen egy kép tartalmának a meghamisításához vezethet, hiszen mindig azt látjuk, amit látni akarunk.

Persze nem mondom azt, hogy ne lennének áldozatok, vagy ne lenne az uralomnak vagy leuralásnak egyfajta rendszere – pont az ellenkezőjét mondom –, de ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy az egyéneknek stratégiákat kell követniük a befogadásra, hogy tudjanak élni a társadalmaikban, még akkor is, ha azok a társadalmak nagyon elnyomók. Ezek a stratégiák szintén fontosak ahhoz, hogy megértsük a személyiségüket és a pályát, amit bejárnak. Lehetnek például ellenállásra irányuló próbálkozások is az egymást átfedő patriarchális és/vagy gyarmati elnyomás alatt.

A könyve megjelenése előtt egy nagyobb újság megjelentetett pár kifejezetten hardcore-nak tekinthető képet a könyvből, amelyek hatalmas felháborodást keltettek a militáns dekolonizációs és afro-feminista körökben. Mit gondolt erről a botrányról?

Meg tudom érteni a Cases Rebelles kollektíva „A mi testeink” című véleménycikkét[2], de közben azt gondolom, hogy egy félreértésen alapul az írásuk, hiszen ezek nem az „ő testeik”. Ráadásul ezek a nők egyáltalán nem testek, és senkihez nem tartoznak – csakis önmagukhoz. Szóval keresnünk kell őket, és meg kell értenünk őket. Nem pedig abból az elvből kiindulni, hogy „mi ők vagyunk” és „ők mi”.

Az én feladatom az, hogy kritikus elméket képezzek – és ezt a saját elmémmel kezdem: próbálok eltávolodni a saját előítéleteimtől, és megérteni az ambivalenciát.

Amikor keressük őket – és sokszor nehéz megtalálni őket, mivel az archívumok nagyon gyakran némák – elsősorban az ellentmondásokat, ambivalenciákat és feszültségeket emeljük ki… Ahhoz, hogy újra elhelyezzük őket ebben az emberi komplexitásban, nem az uralom erőszakosságát kell tagadnunk, hanem pont ellenkezőleg, lehetőséget kell adnunk önmagunknak arra, hogy eltüntessük azt a mai világunkból. A Maryse Jaspard által lebonyolított 2000-es nemzeti felmérés jogosan hívta fel a figyelmünket arra, hogy az etnikai kisebbségekhez tartozó nők sokkal gyakrabban válnak szexuális erőszak áldozataivá, mint más nők – és ez ugyanúgy igaz Franciaország tengerentúli területeire, mint a kontinentális Franciaországra. Ez pont azért van így, mert minden, amiről a könyvemben írok, továbbra is létezik. Ez az erőszak eleven és kitartó – nem csak egy ereklye.

Nem gondolom azt, hogy nálam lenne az igazság. Az én feladatom az, hogy kritikus elméket képezzek – és ezt a saját elmémmel kezdem: próbálok eltávolodni a saját előítéleteimtől, és megérteni az ambivalenciát. Azért vagyok nagyon is elkötelezett ezen hozzáállás mellett, mert erős meggyőződésem, hogy ezek a kérdések nagyon fontosak a francia társadalom számára – sőt, azon túlmutatva Európa és az egész világ számára. Ez a könyv – még ha nem is tökéletes – nagyon hasznos tud lenni, hiszen ez egy olyan fegyver, amelyet a társadalom jobbításáért folytatott harcunkban felhasználhatunk.

[1]    Michelle Perrot, Les Femmes ou les Silences de l’Histoire, 2012.

[2] – A cikk címe valójában „A gyarmati látványosság elhasznált testei”; a szerk.

Newsletter

Sign up to the newsletter for handpicked highlights of articles, interviews and translations published each month.

Select the language(s) for which you would like to receive notification :

Select the theme(s) for which you would like to receive notification :

Szex a gyarmatbirodalmakban és öröksége a mai Európában

Cookies on our website allow us to deliver better content by enhancing our understanding of what pages are visited. Data from cookies is stored anonymously and is never shared with third parties.

Find out more about our use of cookies in our privacy policy.