Welfare and Social Issues

Aki mindent csak kritizálni akar, az ne csináljon politikát

Manapság a választások olyanok, mintha a Coca-Cola és Pepsi között vacillálnánk a vegyesboltban: bárhogy is döntünk, majdnem ugyanazt kapjuk, csak más csomagolásban. Az emberek emiatt egyre apolitikusabbakká válnak, és egyre kevésbé érdekli őket, mi történik a társadalmainkban. Chantal Mouffe politikai gondolkodó szerint a mai rendszerek elnyomottait csak politikai erők tudják összefogni a változás érdekében – a civil mozgalmak önmagukban nem elegendők. A rendszerkritikus pártoknak viszont képesnek kell lenniük egy alternatívát is mutatni a mai neoliberális rendszerrel szemben.

Green European Journal: Kezdjük rögtön azzal, hogy lehetségesnek tartja-e az összefogást a jelenleg világszerte megfigyelhető mozgalmak, tüntetések és küzdelmek között (legyen szó annyira különböző megmozdulásokról, mint a kishantosi földfoglalás, a verespataki aranybánya, az uniós megszorítások vagy épp a társadalmakon belüli növekvő egyenlőtlenségek elleni tüntetésekről)?

Chantal Mouffe: Szerintem az első kérdés nem az, hogy lehetséges-e, hanem az, hogy „mi a célunk?” Egy politikai projektnek szerintem a demokrácia radikalizálását kell megcéloznia (azaz egy olyan demokrácia létrehozását, amely nem csak elfogadja a különbözőséget, hanem a különbözőségen alapszik). Erre pedig csak akkor van lehetőség, ha valaki megkérdőjelezi a mai domináns, neoliberális társadalmi és gazdasági modellt.

Ez a modell ma szinte mindent ural. A társadalmainkat néha poszt-demokratikus, azaz demokrácia utáni társadalmaknak nevezik: ez azt jelenti, hogy megvan ugyan még minden intézményünk, de ezek elveszítették a jelentésüket. Egy reprezentatív demokráciában kell lennie olyan lehetőségnek, hogy ne csak szavazzunk, de különböző alternatívák közül választhassunk. Viszont ma nincsen alapvetően különbség a jobb-közép és a bal-közép pártjai között. Mindketten ugyanazt a neoliberális globalizációt képviselik, még ha egyik valamivel emberségesebben is teszi azt, mint a másik.

Szerintem ez nem egy olyan helyzet, amelyben azt lehetne mondani, hogy a demokrácia jelentene valamit. Számomra a demokráciának csak akkor van értelme, ha létezik egy „agonisztikus küzdelem”, egy olyan küzdelem, amely a felszínre hoz alternatívákat, és szerintem a zöld pártoknak is ennek megfelelőn kellene helyezkedniük. Most például léteznek olyan zöld pártok is, amelyek semmi olyat nem kínálnak, amire a neoliberális globalizáció alternatívájaként tekinthetnénk. A zöldek között találunk manapság olyanokat is, akik hajlandóak lennének összefogni a jobb-közép vagy a bal-közép pártokkal. Ezért néha nem is teljesen világos számomra, hogy hol állnak a zöldpártok, és vajon jobboldalinak vagy baloldalinak tekintik-e magukat.

Szerintem, ha egy zöld párt nem tud alternatívát kínálni a mai neoliberális rendszerre, akkor nem lesz képes arra se, hogy összefogja a különféle küzdelmeket, vagy létrehozza azt, amit mi úgy nevezünk, hogy „az egyenértékűség láncolata” a különféle mozgalmak között. Ehhez ugyanis egy közös ellenfél kijelölésére lenne szükség, hogy létre tudjuk hozni a konvergenciát. A mostani helyzetben ez a közös ellenfél a neoliberalizmus lenne, valamint a pénzügyi kapitalizmus mai domináns formája.

Azok a küzdelmek, amelyeket ma a világon észlelünk, demokratikus küzdelmek. Demokratikusak abban az értelemben, hogy az elnyomás bizonyos formája ellen irányulnak. De hiba lenne azt gondolni, hogy ezek feltétlenül konvergálni fognak. Az egységet politikailag kell létrehozni. Ezt pedig csak akkor tudjuk megtenni, ha tudjuk, mi a célkitűzésük ezeknek a mozgalmaknak. Hogy csak a neoliberalizmus és a pénzügyi kapitalizmus emberibbé tételéhez akarnak hozzájárulni, vagy tényleg valódi alternatívát kínálnának a mai neoliberális hegemóniára (Azaz a domináns osztályok érték- és normarendszerére, amely annyira jelen van a társadalomban és a közbeszédben, hogy azt sokszor azok is magukénak érzik, akik amúgy a rendszernek kárvallottjai. Erről bővebben a baloldali populizmusról szóló cikkünkben.).

De ha a neoliberalizmus az ellenség, akkor az nem azt jelenti, hogy csak olyan mozgalmakat tudunk egy fedél alá hozni, akiknek szociális vagy gazdasági természetű céljaik vannak? Hogy fér ebbe bele egy olyan csoport, amelyik az elismerésért küzd? Hogyan férnek bele például az LMBTQ mozgalmak?

Manapság van egy vita arról, hogy mi a fontosabb, az elismerésért való küzdelem, vagy az újraelosztásért való küzdelem. Szerintem a demokrácia radikalizálásának projektje magában foglalja mindkettőt. Vagyis magában kell foglalnia. Engem például nagyon zavar, hogy egyes baloldali vagy zöld pártok csak a szabadságjogokra és az LMBTQ jogokra koncentrálnak, és figyelmen kívül hagyják, hogy mire van a munkás osztálynak szüksége.

Ezért erősödnek a szélsőjobboldali populista pártok annyifelé Európában. Nézzük csak Franciaország példáját: a munkás osztály tagjainak a jelentős része Marine Le Pen Nemzeti Frontjára szavaz. És azért szavaznak rá, mert ez az egyetlen párt, amely úgy tesz, mintha foglalkozna a munkásosztály problémáival. Ez pedig nagyon veszélyes.

A baloldali pártok nem hagyhatják magukra a munkásosztályt és nem tehetnek úgy, mintha egy veszett ügy lenne ezeket az embereket megnyerni a progresszív politika számára. Szerintem épp az lenne az igazán izgalmas küzdelem, ha megpróbálnák ezeket a küzdelmeket összehangolni, ha létre tudnánk hozni azt a kapcsot, ami összeköti a munkásosztály küzdelmét az LMBTQ közösség küzdelmével. Ehhez át kell formálni az emberek politikai tudatát, úgy, hogy az LMBTQ közösség követelései közösen lehessenek megfogalmazva a munkásosztályéval.

Ehhez persze konstruálnunk kell egy új ellenfél-képet. Amikor pedig ezt tesszük, nem felejthetjük el, hogy a mozgalmak mostani követeléseinek jelentős része olyan problémákból következik, amelyeket a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek okoznak. És itt nem csak a fizetések közti hatalmas különbségekre gondolok: a kapitalizmus, a termelés elpusztítja a környezetet, és azzal együtt veszélyezteti rengeteg ember lakhelyét is. Ebben a helyzetben pedig még a középosztály sem érezheti magát biztonságban – ők is ki vannak téve a neoliberalizmus káros hatásainak.

Az elmúlt években azt láttuk, hogy a mozgalmak és az aktivisták nem feltétlenül bíztak a politikai pártokban. Mit tudnak a zöldek és a baloldali pártok tenni annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek a mozgalmakhoz és kivehessék a részüket a küzdelmeikből?

Ez egy olyan probléma, amivel minden olyan baloldali párt szembesül, amely véget szeretne vetni a neoliberális globalizációnak. Egy kollektív népakarat létrehozása nem történhet meg egyszerűen egy párton belüli vertikális rendszer mentén. Ez nem tud működni. Szükség van arra, hogy legyen egyfajta horizontális szövetség a párt és a civil társadalom között.

Pillanatnyilag én nagyon aggasztónak tartom az Occupy mozgalom, és más csoportok példáját, amelyek ugyan képesek voltak egy társadalmi mozgalmat létrehozni, de nem akartak kapcsolatba kerülni a politizálás hagyományos formáival. Ez a hozzáállás nem fog komoly változáshoz vezetni. Ezek a mozgalmak ugyanis azért fontosak, mert formálják a józan észt, és felhívják az emberek figyelmét fontos témákra, de önmagukban nem fogják tudni átalakítani azokat a hatalmi struktúrákat, amelyek a társadalmat strukturálják. És ugyanígy arra se képesek, hogy megszabaduljanak a neoliberális hegemóniától.

Szerintem nagyon fontos, hogy a változást akarók megmérettessék magukat a választásokon, és megpróbáljanak hatalomra kerülni. Szerintem egy nagyon jó példa arra, hogy mozgalmak is képesek politizálni, a Sziriza Görögországban, és a Podemos Spanyolországban. Ők jó példái annak, hogyan kellene működnie a valódi progresszív politikának. A zöld pártok egy időben maguk is az effajta, mozgalom és politika közötti szövetségekben hittek, nem akartak olyanok lenni, mint a hagyományos pártok, de mára sajnos túlságosan is intézményesültek ők is. Mellesleg ez a politikai élet egyik nagy dilemmája: ha nem intézményesül egy mozgalom, akkor impotenssé válik, ha viszont intézményesül, az eltávolíthatja a választóitól. Éppen ezért gondolom, hogy a zöld pártoknak azon kell dolgozniuk, hogy helyreállítsák a kapcsolatukat a társadalmi mozgalmakkal.

A francia zöldeknél elindult egy nagyon érdekes vita ennek kapcsán. Vannak ugyanis olyan tagok, amelyek azt mondják, újból meg kellene próbálni kormányozni a szociáldemokratákkal, míg ezzel szemben látunk egy másik csoportosulást, Cécile Duflot egykori lakhatási és területi egyenlőségért felelős miniszter vezetésével, akik inkább a Baloldali Fronttal fognának össze és más baloldali populista mozgalmakkal. Szerintem magának az európai baloldali politikának is a baloldali populizmuson kellene alapulni. Ez azt jelentené, hogy transzverzális szövetségeket hoznánk létre a különféle csoportok között, azáltal, hogy kijelölnénk egy új közös ellenfelet: a neoliberális globalizációt. Szerintem amúgy a zöldeknek is részt kellene venniük ebben a szövetségben.

Ha baloldali populizmusról beszélünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy rengeteg baloldali hajlamos értelmiségiként vagy kritikai gondolkodóként tekinteni magára.

Aki mindent csak kritizálni akar, az ne csináljon politikát. Számomra a politika azt jelenti, hogy kiválasztjuk, melyik oldalhoz szeretnénk tartozni, és ahhoz tartozunk. Persze sokan vannak azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy szükség van azokra az értelmiségiekre, akik kívülről vizsgálják a dolgokat, de én nem osztom ezt a nézetet. Én inkább Antonio Gramsci (olasz marxista filozófus – a szerk.) pártján állok, aki az organikus értelmiségi szerep mellett foglal állást. Az alatt olyan értelmiségieket értek, akik politikailag aktívak: Gramsci szerint ugyanis mindannyian lehetünk értelmiségiek – nem csak az egyetemi tanárok számítanak annak, a maguk elefántcsont-tornyaiban, de a tanárok és a szindikalisták is, és mindenki más, aki a társadalmi kapcsolatok szervezésében aktív szerepet vállal. Sőt, én még tovább mennék, és azt mondanám: véleményem szerint ezek az emberek adják a valódi értelmiséget, és nem azok, akik az elefántcsont-tornyaikban üldögélnek, és nem foglalnak állást semmilyen kényes kérdésben, csak azért, mert kényesen ügyelnek arra, hogy ne piszkítsák be a kezeiket. A baloldali populizmusnak azt kell jelentenie, hogy az értelmiségiek organikus értelmiségiként viselkednek ezekben a mozgalmakban.

És mi van a marginalizált véleményekkel, azokkal az emberekkel, akik nem képesek mozgalmi formában hangot adni az elégedetlenségüknek? Gagyi Ágnes szociológus például úgy véli, hogy ma „a társadalmi erőforrások létező egyenlőtlen szétosztása határozza meg, hogy ki szervezhet mozgalmat egyáltalán.”

Szerintem nagyon sokan azon emberek közül, akik kimaradnak a mozgalmakból, azért maradnak távol, mert nem képesek azonosulni a projekttel. A neoliberális hegemónia egyik fő ismertetőjegye, hogy elhiteti az emberekkel, hogy a jelenlegi neoliberális rendszernek nincs alternatívája. Ha valaki ma választani megy, annak lényegében azt kell eldöntenie, hogy a Coca-Cola vagy a Pepsi kóla mellé húzza-e be az x-et. Emellett ráadásul a politikai kérdéseket is technikai kérdésekként tálalják a választók felé, ezzel azt üzenve, hogy azokkal szakértőknek kell foglalkozniuk. A választónak meg lényegében nem marad semmi szerepe, a politikában ugyanis nincsen értéke a szavuknak és a véleményüknek. Ez vezet ahhoz, hogy a társadalmak apolitikussá válnak, és az embereket egyre kevésbé érdekli, hogy mi is történik a társadalmaikkal. Ez jól lemérhető azon is, hogy egyre többen maradnak távol a szavazástól. az emberek elveszítik az illúzióikat, és ahelyett, hogy részt vennének a politikában, otthon maradnak és isznak. Szerintem ez olyasmi, ami nagyon nyugtalanító a demokrácia számára, ugyanis ez vezet a jobboldali populizmus erősödéséhez.

Az egyetlen módja annak, hogy szembeszálljunk ezzel a trenddel, az lenne, hogy létrehozunk egy agonisztikus vitát (azaz egy olyan vitát, amely a barát/ellenség ellentéte helyett az ellenfelek közötti kapcsolatra épül, amely tudomásul veszi, hogy vannak az álláspontok és a különféle hegemóniák között feloldhatatlan ellentétek, mégis az álláspontok egy térben való demokratikus létezése mellett  foglal állást – a szerk.). Nem hagyhatjuk, hogy fennmaradjon az a látszat, amely szerint nincsen alternatívája a neoliberalizmusnak. Valójában mindig van alternatíva.

Newsletter

Sign up to the newsletter for handpicked highlights of articles, interviews and translations published each month.

Select the language(s) for which you would like to receive notification :

Select the theme(s) for which you would like to receive notification :

Aki mindent csak kritizálni akar, az ne csináljon politikát

Cookies on our website allow us to deliver better content by enhancing our understanding of what pages are visited. Data from cookies is stored anonymously and is never shared with third parties.

Find out more about our use of cookies in our privacy policy.