The European Venue for Green Ideas
Migration

Így működik a félelemgazdálkodás – Orbán esete a létbizonytalansággal

By Krisztian Simon , Zoltán Lakner

Az orbáni retorika lényege, hogy virtuóz módon kombinálja a félelmeket. A szociális létbizonytalanság mellett az identitásvesztés és a nemzetbiztonsági kockázatok is fontos szerepet játszanak benne. Interjúnkban ezeknek járunk utána.

Orbán Viktor előszeretettel játszik rá a társadalomban meglévő félelmekre, sőt, ha kell újakat is kreál. Honnan ered a politizálásnak ezen módja?

Orbán a kilencvenes évek második felében érkezett mega Magyarországon régóta jelenlevő jobboldali, magát (kizárólagos igénnyel) nemzetinek nevező hagyományhoz. Ennek hátterében részben egy valódi ideológia átalakulás áll, és részben politikai számítás: akkoriban ugyanis épp egy liberális-szocialista kormány volt hatalmon, Orbán pedig rájött, hogy ahhoz, hogy politikailag életben tudjon maradni, hátat kell fordítania a liberalizmusnak, és át kell állnia a nemzeti, antiliberális oldalra. Ez máris megmagyarázza bizonyos félelmek jelenlétét a retorikájában. Ez a fajta hagyomány ugyanis a kozmopolitizmust, az univerzalisztikus emberi jogokat nagyon gyanúsnak találja – és mindent, amit a nemzeti érdekekkel szembenállóként vagy ellentétesként azonosít, hajlamos valami külső összeesküvésre visszavezetni.

A jobboldali gondolkodást ráadásul nagyon erősen meghatározza, hogy az első világháborút követő trianoni szerződés értelmében Magyarország elvesztette akkori területe kétharmadát. Ez a trauma ugyanis alátámasztani látszik, hogy Magyarországot állandóan megalázzák, a nemzet túlélése pedig veszélyben van ­– éppen ezért, ha Magyarország valamiben hátrányt szenved, azt idegen erők beavatkozására vezetik vissza.

Orbán a kezdetek óta kommunista-ellenes, szocialista-ellenes és utódpárt-ellenesvolt, ezt pedig egészítette ki később egy liberális-ellenes attitűd is. Az ellenségnek kikiáltott politikai szereplőkről pedig – a kommunistáktól a liberálisokig –mind azt tartotta, hogy idegenszívűek, és külföldi erők mozgatják őket.

A kétezres években aztán megtörténik a retorikai értelembe vett szociális-populista fordulat is Orbán politikájában. A 2002-es választási vereségből ugyanis azt vonta le, hogy a felső- és középosztálynak címzett politikai retorikája nem szólít meg elegendő embert: a magára hagyott rétegekkel is foglalkoznia kellene.Bár konkrétan az orbáni társadalompolitikai céljai nem változtak (továbbra sem tartja céljának az egyenlőtlenségek csökkentését, vagy például az iskolai szegregáció megszüntetését), felismerte, hogy a rendszerváltás veszteseinek körében komoly szociális félelmek észlelhetők, amelyeket be kell építenie a retorikájába, de a nemzeti elemmel kombinálva. Ma becslések szerint négymillió fölött lehet azon emberek száma Magyarországon, akik a létminimum alatt élnek – és már a gazdasági válság előtti, és egyben Orbán kormányzása előtti, Magyarországon is bőven hárommillió felett volt ezen emberek száma. Tehát voltak és vannak sokan, akiknél a szociális biztonságra vonatkozó üzenetek célba találhatnak – ráadásul 2006 után, a felelőtlen költségvetési politika, majd a gazdasági válság miatt bevezetett megszorítások miatt egyre többen kezdtek el kételkedni abban, hogy a baloldal tényleg szociális biztonságot tud nyújtani.

Amikor tehát Orbán 2010-ben másodjára hatalomra került, három félelemre építette fel a retorikáját: a magyar kultúrában mélyen jelenlévő nemzethaláltól – a nemzet eltűnésétől, de legalábbis identitása feloldódásától – való félelemre, a szociális biztonságvesztésre, és az idegen erőktől való félelemre.

Amikor a menekültekről van szó, akkor ez a három félelem összeér az orbáni retorikában: egyrészt azt mondja, hogy idegenek, potenciális terroristák lépik át az ország határát, másrészt olcsó munkaerőként elveszik a munkahelyünket, valamint nagy számukkal és az integrációra való képtelenségükkel tönkreteszik a kultúránkat. Ez a hármasság minden félelemnél megfigyelhető?

 Az orbáni politikai mechanizmusnak az az egyik legfőbb vonása, hogy egészen virtuóz módon tudja kombinálni a félelmeket. A kombinációk és variációk számának csak a fantázia szab határt. A kormányzati propaganda pedig minden erejével azt kívánja elérni, hogy minden témát a félelmek és a veszélyek mentén lehessen tárgyalni. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindig mindhárom veszély egyszerre jelen van egy ellenségképben, de előfordulhat, mint például Brüsszel esetében: az EU ugyanis ellenzi a kormány elsőszámú szociális lépését, a rezsicsökkentést, és általában megszorító politikát kényszerítene Magyarországra, amivel szemben Orbán a nép megmentőjeként tetszeleg, aki kordában tartja az idegen Európát, megvédi a nemzeti szuverenitást, valamint megvédi a népet a megszorításoktól (ami persze nem igaz, hiszen jelentős forrásokat vont ki az egészségügyből, az oktatásból és a szociális szolgáltatásokból). Ráadásul, mivel a kormány a nép kizárólagos képviselőjeként határozza meg magát –az általa definiált nép, általa definiált érdekeinek kizárólagos képviselőjeként –, így „természetszerűleg” ellenséggé kell nyilvánítania a saját politikai ellenfeleit, legyen szó a budapesti olimpia ellen aláírást gyűjtőkről vagy a menekülteket segítő emberi jogi szervezetekről.

Miért játszhat manapság Magyarországon, és több más országban is, olyan erős szerepet a biztonsági diskurzuson belül az identitás elvesztésétől való félelem?

Nyilván számos okot lehetne felsorolni, én kettőt említenék, amelyek valamiképp össze is függnek egymással. Az egyik a globalizáció, ennek hatása a kultúrára, az életmódra, a gazdasági és politikai viszonyokra: mindez kétségkívül kérdéseket vet fel a szuverenitással kapcsolatban, és eltérő válaszokhoz vezet. A jobboldalról a nemzeti keretek eltűnése az évszázados, identitást meghatározó hagyományok felszámolásához vezet, míg mondjuk a neoliberális globalizáció baloldali kritikusai a korlátlan tőkeáramlást kontrolláló transznacionális kormányzatot hiányolják – amit a nemzeti szuverenitás talaján állók még nagyobb veszélynek tartanak. A másik problémacsomó az egyenlőtlenségeké, hiszen ma már nem pusztán a világ különböző részei közötti fejlettségbeli különbségek a meghatározóak, hanem egyazon, akár fejlettnek tartott társadalmakon belül is növekednek az egyenlőtlenségek, vagyoni és jövedelmi téren egyaránt. Egyre inkább kérdéses, hogy egy országon belül drámaian eltérő helyzetben élők között mi teremthet egyáltalán kapcsolatot. Erre lehet válasz a nemzeti érzés újra felfedezett politikai mobilizáló ereje, ami ráadásul az egyenlőtlenségek leküzdése alól is felmentést adhat a kormányoknak, hiszen a társadalmi igazságtalanságokat is a nemzeti sérelmekre, a külföldre igyekeznek visszavezetni. Az igazi veszély pedig az, hogy a bizonytalan világ élményét a nemzetre hivatkozva orvosolni próbáló kormányok gyakran valójában tekintélyelvű kísérletet csomagolnak nemzeti színekbe, és nacionalista alapon csikarnak ki a saját választóikból felhatalmazást a hatalom koncentrációjához.

Nemrégiben Orbán Soros György, Magyarországon született amerikai üzletember alapítványát és az általa támogatott civil szervezeteket is kipécézte magának – Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke egyenesen úgy fogalmazott, hogy ki kell söpörni ezeket a szervezeteket az országból. Miért kellett újra találnia valakit, akiről elmondhatja, hogy veszélyt jelent az országra?

A Soros elleni támadás már korábban elindult. A nyomait fel lehet fedezni a menekültválság előtti időkben is, például amikor a Norvégia, Izland és Liechtenstein által létrehozott Norvég Civil Alap támogatottjainak mentek neki, közvetlenül a 2014-es választások után.(Az alap független civil szervezeteket, köztük számos jogvédőt, támogatott, a magyar kormány viszont azt szerette volna, ha a pénzek a neki kedves, kormánybarát szervezeteknek jutnak. Miután a magyar hatóságok nyomozást indítottak és házkutatást tartottak az alap pénzeit kezelő szervezeteknél, az ügy nemzetközi diplomáciai feszültségbe torkollott.)

Akkoriban volt még a közvélemény egy részében egyfajta várakozás, hogy Orbán nagylendületű, arrogáns első ciklusát egy konszolidációs ciklus fogja követni. Ehelyett a diplomáciai konfliktust is vállalva ment neki a civil társadalomnak. Ennek aligha lehetett más oka, mint az, hogy a hatalommegosztási szisztéma gyengülése és a médiában végrehajtott térfoglalást követően a kormány a civil szervezetek kontrollfunkcióit is meg akarta fékezni. Miután Magyarországon a civil szervezetek támogatása nagyrészt állami támogatásokon alapszik, és az állami támogatások kiosztásában a Fidesz kádereit tette pénzosztó pozícióba, a független civil szervezetek egyre inkább rá vannak utalva a külföldi forrásokra. Ha ezeket elveszik tőlük, teljesen működésképtelenekké válhatnak – a fundraisingnek vannak ugyan biztató jelei, de ez ma még valószínűleg messze nem tudná kiváltani a donorszervezetek forrásait. A magyar kormány viszont mindezt úgy tálalja, mintha a külföldi támogatások ezeket a szervezeteket idegen erők ügynökeivé tennék, amelyek az ország szuverenitását veszélyeztetik.

Mivel Soros Györgynek a menekültválsággal kapcsolatos kijelentései homlokegyenest szembemennek azzal, amit Orbán gondol a témáról, adta magát, hogy legújabban őt pécézzék ki, mint a szuverén állam ügyeibe beavatkozó külföldi pénzembert – ráadásul az ő támogatásainak megszűnése azokat a szervezeteket hozná igazán nehéz helyzetbe, amelyek a leghangosabban hívták fel a figyelmet a fékek és ellensúlyok leépítésére, és az egyre inkább elharapódzó korrupcióra. Persze, Soros démonizálása nem egy magyar sajátosság, számos környező országban, de újabban még az Egyesült Államokban is előszeretettel róják fel neki, hogy ő befolyásolja a háttérből a politikát, Oroszországban pedig az általa alapított Nyílt Társadalom Intézetet nemkívánatos szervezetnek bélyegezte a kormány. Egy olyan országban viszont, amely annyi diktatúrán ment át, mint Magyarország, különösen rossz benyomást kellene keltenie, amikor ennyire nyilvánvalóan zajlik a bűnbakképzés. Ehhez képest ma Magyarország miniszterelnöke komplett összeesküvéseleméleteket tálal fel a közvéleménynek a cselekedetei indokaként.

Soros és a menekültek démonizálása sokfelé bevett gyakorlat, sőt, még Orbán első bűnbakja, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is kapott szidalmakat rendesen a megszorításoknak alávetett EU-tagállamoktól. Ez azt jelenti, hogy külföldről merít ihletet?

Orbán egy tehetséges politikus – már amennyiben a hatalom megszerzését és megtartását tekintjük a tehetség mércéjének. Képes világpolitikai kontextusban is gondolkodni, és ezt a fajta képességét jelenleg arra használja, hogy a nemzetközi helyzetet felmérve alkossa meg a legfrissebb állítólagos veszélyforrásokat.

Ugyanakkor Sorosesetében azt is el kell mondani, hogy az illiberális hajlamú politikusok, akik hajlanak arra, hogy a demokráciát szétbombázzák, egy idő után szembetalálják magukat a civil társadalommal, valamint azokkal a donor szervezetekkel, amelyek a civil társadalom tevékenységét segítik. Ez pedig azt jelenti, hogy egy ponton eljutnak Soros Györgyig is, aki sok országban támogat NGO-kat az alapítványával, és éppen ezért sok országban beazonosíthatóvá is válik, mint lehetséges ellenség. Ettől kezdve könnyen rá tudják mondani, hogy összehangolt nemzetállam-ellenes támadást hajt végre.

A Norvég Alap elleni támadás idején többek között Barack Obama amerikai elnök kritikája miatt fogta vissza magát Orbán. Mi lehet számára a korlát a jelenlegi helyzetben, amikor az Egyesült Államok élén egy hozzá hasonlóan gondolkozó elnök áll? A jelenlegi megosztott Európa kordában tudja őt még tartani?

Orbán nagyon jó abban, hogy kihasználja az Unió megosztottságát és tehetetlenségét, vagy épp azt a sajnálatos helyzetet, hogy bizonyos magatartásokra nincsenek szabályok, mert senki nem gondolt arra, hogy valaki úgy fog majd viselkedni, ahogy azt Orbán teszi. De neki is vannak korlátai. A választásos autoriter rendszerek egyik sajátossága, hogy egyfajta demokratikus homlokzattal rendelkeznek, amiből következően el kellbábozniuk bizonyos szabályok betartását. Ráadásul Orbán esetében egy reálpolitikusról beszélünk, aki tisztában van azzal, hogy nem vonhatja ki magát bizonyos nemzetközi viszonyrendszerekből, és nem tekinthet el attól, hogy például az EU-ban tárgyalásokat kell folytatnia arról, hogy milyen fejlesztési pénzeket kapjon egy következő költségvetési ciklusban Magyarország. Éppen ezért nem teheti meg, hogy visszafordíthatatlanul magára haragíthatja az EU-t vagy Németországot – egyúttal viszont a maga szempontjából okosan használja ki az EU nehézkességét, és a vezetők gyakori opportunizmusát. Ezen kívül foglalkoznia kell valamilyen szinten az otthoni közvéleménnyel is, hiszen Magyarországon sokan vannak azok, akik elégedetlenek. Éppen ezért úgy kell kalibrálnia a lépéseit, hogy ne tudja ezt az elégedetlenséget egyetlen politikai erő se kihasználni – mindeddig sikerült úgy egyensúlyoznia, hogy az elégedetlenek különféle, egymással ellentétes nézeteket képviselő politikai táborokban találták magukat, de Orbán is tudja, hogy ez változhat.

Orbánt tehát behatárolja a hazai közvélemény, és az is, hogy ki van hatalmon Németországban. De hozzáteszem, hogy az se feltétlenül lesz jó neki, ha az idei év tényleg a „lázadás éve” lesz, ahogy azt ő ígérte. Ha, tegyük fel, sok helyütt megdől a mostani establishment kormánypártok hatalma, és egyre több európai országban lesz nemzeti populista hatalomátvétel, ami amúgy egyáltalán nem biztos, az ahhoz vezetne, hogy egyre inkább egymásnak feszülnének a nemzeti érdekek, amiben Magyarország könnyen alulmaradhat.

A civiltársadalom a magyarországi helyzetben mit tud elérni?

Magyarországon a civil társadalom hagyományosan gyenge: a társadalomnak csak egy szűk köre vállal vagy vállalhat aktív politikai, közéleti tevékenységet. Ebben közrejátszik a hagyományok hiánya, mint ahogy az is, hogy az embereknek nincs se szabadidejük, se pénzük, amit erre tudnak fordítani.Ráadásul egy újra központosított országban erős egzisztenciális félelmek is élnek – nem csak a közalkalmazottak, de a vállalkozók részéről is felmerül, hogy nem lehet jó vége, ha kiderül, hogy közéleti tevékenységet végeznek. Ezért hiányoznak az országból a belföldi donorok is, és ebből adódik az is, hogy nagyon sok olyan civil szerveződés van Magyarországon, amely igyekszik magát távol tartani a politikai érdekérvényesítéstől.

Én azt gondolom, hogy van egy csomó jó kezdeményezés ma Magyarországon. Ilyen volt például a Momentum Mozgalomaláírásgyűjtése a budapesti olimpia ellen, vagy, teljesen más módon, ilyen A Város Mindenkié (AVM)mozgalom által következetesen vitt stratégia, amely egy konkrét ügyre koncentrál ugyan, ám azon keresztül nagyon tág értelmezését adja a lakásszegényégnek és a lakhatási jogok hiányának – ezekből pedig messzemenő társadalmi következtetéseket vonnak le.

Ugyanakkor a kormányhatalom minden erejével arra törekszik, hogy a civil tevékenységekben rejlő lehetőséget beszűkítse. Egyrészt kevesebb a támogatás, másrészt csomó adminisztratív akadályt állít a civil társadalom elé. A korábbi népszavazási kezdeményezések például sajátos jogi csűrcsavarásokon buktak meg. És van egy érezhetően politikaellenes légkör is az országban, amirea kormánypárt ráerősít azzal, hogyvalamifajta bűnös, nemzetellenes politikai tevékenységnek bélyegeznek mindent, ami a kormány döntéseivel szembe megy. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a kormány monopolizálni akarja a politizálás jogát, és mindenki, aki ezzel mégis megpróbálkozik, kap egy stigmát.

A félelemkeltésre mi lenne a válasz? Miért nem sikerült elmagyarázni a választóknak, hogy az a félelem, amit a kormány beléjük ültet valójában irreális?

Eddig részben azért nem sikerült ez, mert nehéz megszólítani az embereket. A kicsi és közepes városokban olykor azt kellett tapasztalnom, hogy még az ellenzékinek számító közéleti beszélgetésekre is nehezen mennek el az emberek. És ha el is mennek, előfordul, hogy azt kérik, ne legyen fényképezés, ne derülhessen ki semmi módon, hogy ki volt ott – mert mindenki félti az állását és az egzisztenciáját. Ez nagyon nyugtalanító. Nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel ilyeneket kell majd megélnem Magyarországon.

Ez a félelem megbénít egy csomó kezdeményezést. Ráadásul az se mindegy, hogy mi a politikai kínálat. A jövőképek és a hiteles politikusok versengése is fontos lenne, annak érdekében, hogy eljussanak az üzenetek az emberekhez, mert az állampolgártól nem lehet elvárni, hogy egy reménytelen ügyért menjen az utcára, szórólapozzon, kampányoljon és veszélyeztesse a saját egzisztenciáját, miközben az ügy látványosan vesztésre van ítélve. Ha van jövőképpel és szakpolitikai kompetenciával bíró ellenzék, amelynek legalább arra van esélye, hogy versenyben legyen a Fidesszel, akkor a választópolgárok kockázatvállalása is másképp fog alakulni.

Jól látom, hogy miközben az embereknek jogosan vannak egzisztenciális félelmeik (részben a kormány politikája és annak mulasztásai miatt), a kormány egy másfajta félelmet próbál meg beléjük plántálni?

Magyarországon működik egyfajta félelemgazdálkodás, ami meghatározza, mire kell irányulnia a választópolgár már meglévő vagy csak kialakulóban lévő félelmeinek –  ez azt jelenti, hogy a meglévő félelmek miatt van „kereslet” a társadalomban arra, hogy megvédjék, Orbán éppen ezért megnöveli a félelem-kínálatot, hogy azoktól a félelmektől és úgy védhesse meg a választókat, ahogy azt ő jónak látja. Nekem az a benyomásom, hogy Orbán tanácsadói körében felhalmozódott egy komoly szociálpszichológiai tudás, amit ő a retorikájában és politikájában hasznosít. Ráadásul a Fidesz tudatosan számolt azzal, hogy Magyarországon a társadalomban gyenge az érdekek felismerése, gyengék az érdekszervezetek, hiányzik a bizalom, gyenge a szolidaritás, az egyenlőség iránti igény pedig nem annyira az elesettek iránti együttérzésből fakad, hanem valamifajta irigységből. Ebből kiindulva pedig nagyon könnyű megosztani az embereket – ami ahhoz vezet, hogy ha vannak is elégedetlenségek, nincsen, aki megszervezze az ellenállást – az egyetlen ellenálló Orbán lesz, a maga által létrehozott veszélyekkel szemben.

Orbán mit tud felmutatni sikerként a választóinak?

Sok kritikus elfeledkezik arról, hogy Orbánnak tényleg vannak támogatói. Igaz, hogy nőttek Magyarországon az egyenlőtlenségek, és négymillióan élnek a létminimum alatt, miközben a társadalompolitika a felső és a középosztály igényeit próbálja kielégíteni, de ezzel egyidőben Orbánnak igenis van egy másfél-kétmilliós támogatói csoportja. Őket többek között az erős nacionalista retorika tartja össze. Nekik imponál Orbán harca a külső és belső ellenséggel, valamint az a képzet, hogy Magyarország megint a középkori végvárrendszer szerepét vállalta magára, és azt ígéri, megvédi Európát az iszlámtól. Ezek az emberek elhiszik, hogy hiába történnek esetleg hibák az orbáni kormányzásban (hiába hatalmas például a korrupció), azokat a körülötte lévő emberek követik el, hiszen Orbán nem akarhat rosszat a nemzetnek. Sokan vannak olyanok is, akik semmiképpen nem szavaznának az Orbán előtti kormánypártokra, még akkor sem, ha azzal esetleg meg tudnák akadályozni Orbán újbóli hatalomra kerülését.

Végül pedig van egy olyan orbáni társadalompolitika, amelynek vannak nyertesei: bármennyire igazságtalan az egykulcsos személyi jövedelemadó vagy a gyereknevelési támogatások mai elosztása, akik ezeknek az előnyeit élvezik, azok úgy élik meg, Orbán alatt jobb lett nekik. Amikor Orbán a félelmeikre játszik rá, akkor egyúttal mobilizálja is őket, jelezve, hogy elveszthetik a neki köszönhető előnyöket.

Miért terjed Európában az orbáni félelemkeltés? A menekültellenesség például egy olyan témává tudott válni, ami összekovácsolta a visegrádi országokat is (Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország), akik korábban alig bírtak egymással szót érteni.

Ennek több oka is van. Egyrészt, bármennyire is különböző ennek a négy országnak a történelme, vannak olyan traumák, amelyeket mindannyian átéltünk. Ilyen például a nemzeti szuverenitásunktól való megfosztottság. Másrészt a demokrácia ellenállóképessége is kisebb nálunk, mint a többszázéves demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban– emiatt pedig könnyebb megbillenteni a hatalommegosztás rendszerét. Végül pedig a minta ragadós: ha Magyarországon kiépült egy ilyen modell, és működik a hatalommegtartás szempontjából, akkor a környező országok is elkezdhetnek belőle ötleteket meríteni, mint ahogy Orbán is merít más autokraták tapasztalataiból, amikor építi a saját hatalmát.