Green European Journal: Mik azok a témák, kérdések, amelyek manapság képesek mobilizálni az embereket?

Ágnes Gyagyi: Ennek a kérdésnek három oldala van: kiről van szó; mi miatt mobilizálódik; valamint mi lesz a mobilizáció szimbolikus szintjén az a téma, amivel megnevezik az adott ügyet. Feltéve, hogy mostani kelet-európai középosztálybeli mozgalmakra gondolsz, a mobilizációk strukturális sajátossága, hogy a rendszerváltás vesztesei közé most a diplomás középosztály is becsúszik, viszont neki nagyobb a reménye arra, hogy politikai mobilizáció útján elér valamit. Ez a szituáció teremt egy helyzeti előnyt a mobilizáció számára. A konkrét témák, szerveződési formák viszont függenek az adott konstellációktól: azaz, mikor történik valami olyan, ami a felgyülemlett sértettséget egy adott szűkebb pontra fókuszálja; milyen politikai vállalkozói csoportoknak sikerül hosszabb távon tematizálniuk az adott sértettséget; hogyan illeszkedik mindez a már létező társadalmi erőviszonyokba, politikai-gazdasági blokkok viszonyába, az általuk felépített szimbolikus mezőkbe, történetileg kialakult politikai szókincsekbe, stb. Bár az új mozgalmak sajátossága, hogy a gazdasági egyenlőtlenség, az oligarchiák és a nepotizmus témáit hangoztatják, amelyek egy valós strukturális polarizációt is tükröznek, mégsem lehet olyat mondani, hogy „ez a téma mobilizál”: nem mindegy, hogy ki, milyen eszközzel, mikor, mihez képest, kiknek beszél erről – és fordítva: ugyanaz a válsághelyzet nem gazdasági (pl. etnikai, vallási) tematizációkkal is mobilizáló erejű lehet.

És ha egy konkrét magyarországi témát nézünk: mi az oka annak, hogy sokkal többen tüntettek például az internetadó bevezetése ellen, mint a kishantosi földfoglalás ellen?

Adott sértettségek különféle áttételeken keresztül alakulnak mozgalmi témává – a legtöbb nem is alakul azzá. Erre a két esetre rávetítve: sem az internetadó, sem Kishantos esete nem fedi le annak az általánosabb, hosszútávú elégedetlenségnek az alapját, amit a 70-es évek vége óta folyamatosan csökkenő életszínvonal, illetve a rendszerváltás reményeinek be nem teljesülése okozhat. Az „áttételek” – az adott ügy közvetlen érintettjeinek köre, az érintettek mobilizációs készsége, az ügyet körülvevő politikai erővonalak, stb. – határozzák meg, hogy az egyik ügy sokakat vonzott az utcára, a másik meg kevésbé sokakat. Mivel ezzel kapcsolatban konkrét empirikus vizsgálat nem készült, csak pár szempontot mondanék ezeknek az áttételeknek az elgondolásához. Az internet a középosztálybeli kulturális fogyasztás egyik utolsó bástyája, és a személyes szabadság tapasztalatát jelenti, ami miatt az internetadó közvetlen beavatkozást jelent olyan emberek napi rutinjába, akik egyébként nem tartoznak a legelesettebbek közé, és hajlandóak lehetnek mobilizálódni, Kishantos esete ezzel szemben keveseket érint közvetlenül. A kampány hivatkozott a vidék általános elnyomorodására, a politikai kapcsolatrendszereken múló nagybirtokrendszer miatt – ez a folyamat azonban az érintettek elsöprő többsége számára már sokkal korábban lezajlott. Ők kevésbé érezhették úgy, hogy Kishantos az ő ügyük, és hogy ez a kampány róluk szól – mint ahogy valóban elsősorban egy konkrét ügyről, Kishantos megmentéséről szólt.

Általában érdemes figyelembe venni, hogy a mozgalmak nem közvetlen tükröződései egy-egy társadalmi problémának, és ebben a közvetettségben nagy szerepet játszik, hogy kinek van egyáltalán annyi és olyan típusú erőforrása, amiből a formális politika szintjén szignifikánssá váló politikai mozgalmat lehet építeni. Rengeteg más módja is van ugyanis az elégedetlenség egyéni, vagy tömeges kifejeződésének, az alkoholizmustól a szektákon át az öngyilkosságig. A politikai élet egyenlőtlenségének része, hogy úgy tartjuk, aki nem szervez politikailag értelmezhető mozgalmat, az „ne is egyék” a közélet asztaláról, miközben a társadalmi erőforrások létező egyenlőtlen szétosztása határozza meg, hogy ki szervezhet mozgalmat egyáltalán.

És mik azok a módszerek, amelyekkel nagy számban fel lehet őket sorakoztatni egy ügy mellett?

Erre általánosságban lehetetlen válaszolni. A mozgalomépítés technikáinak nagy irodalma van, amiből általános tanulság viszont alig származik, mert a különböző szervezési repertoárok relevanciája mindig kontextusfüggő. Ha a jelenlegi magyarországi vagy kelet-európai helyzetre gondolsz, az mindegyik kontextusra jellemző, hogy a rendszerváltás óta kiemelkedő tömegmegmozdulásokat semmilyen mozgalmi vagy politikai formációnak nem sikerül egyetlen fronttá kovácsolnia, viszont a mozgalmi események kapcsán új szereplők és régi szereplők egyaránt tudnak rész-előnyökhöz jutni vagy hátrányt szenvedni. Ezeknek az aránya nyilván egyik szereplő számára sem mindegy. A „felsorakoztatás” kérdése az ő szempontjukból felmerülő, kontextusfüggő stratégiai kérdés.

Össze lehet kötni valahogy a (térben elszórt, és témákat tekintve néha nagyon is különböző) mozgalmakat, amiket ma Európában látunk?

Nyilván össze lehet, és erre sokféle próbálkozás is van. A megértés szempontjából azt érdemes szem előtt tartani, hogy a legtöbb esetben a különböző konkrét mozgalmi ügyek a nagy, mindenkire ható strukturális folyamatok különböző pontjain buknak ki. A jelszavak hasonlósága, vagy az adott esetekben megkötött politikai koalíciók különféle gazdasági és politikai kontextusokon ívelnek át. Ehhez rengeteg szervezés szükséges, és gyakran csak ideiglenesen sikerül. A konkrét ügyek, sértettségek szintjén, a különböző gazdasági-politikai kontextusokban nehéz olyan általános elvet azonosítani, ami mindegyik sértettséget mint egyazon probléma elemeit fogja meg. A megszorítás-ellenes tüntetések Európában részben nemzetköziek, Kelet-Európában viszont alig. A 90-es, majd 2000-es évek válságait átélt kelet-európai társadalmak gyakran részvétlenül figyelik a tőlük nyugatra eső országok válságait, mondván, hogy nálunk az átlag munkanélküliség vagy bérminimum annyi, mint amit a nyugatiak most elviselhetetlen lecsúszásként élnek meg. A környezetvédelmi ügyekkel kapcsolatosan egyrészt létezik egy támogatás a nyugati mozgalmak részéről, másfelől az ügyek feldolgozása gyakran belefut abba a problémába, hogy a kelet-európai környezeti problémák sokszor a magasabb környezetvédelmi normákkal rendelkező nyugati országok cégeit szolgálják ki, vagy valami olyan geopolitikai játszmával függnek össze, amelyben az adott országnak a jó oldalhoz való elkötelezettségét kell bizonyítania a környezetpusztító technika elfogadásával. Az olyan állítások mögött tehát, hogy valamilyen politikai ügy, például a környezetvédelem vagy a megszorítások elleni harc, egy és ugyanaz az ügy, a legtöbb esetben további összefüggések és különbségek rejlenek.

Friss kiadványunkban fontos szerepet játszik Verespatak. Mi az, ami miatt figyelmet érdemelnek a verespataki aranybánya ellenes tüntetések?

Abból a szempontból, hogy milyen környezetvédelmi tematikájú mozgalmakat látunk a kelet-európai rendszerváltások után, a verespataki aranybánya ügye a körülötte folyó küzdelmek hosszabb időtávja miatt emelkedik ki, ami különleges környezetet jelent mind a konkrét ügy politikai kapcsolódásai számára, mind a helyi aktivista közeg formálódása szempontjából. Olyan szempontból nem sajátos ügy, hogy valamilyen nagybefektető a helyi korrupciós lehetőségekre alapozva igyekszik valamilyen környezetpusztító hatással is járó befektetést kieszközölni, s ebben a helyi lakosok és a helyi környezetvédők szövetségébe ütközik. Azt sem nevezném sajátosnak, hogy a 2011 utáni tüntetéshullámban az adott környezetvédelmi ügy egy nagyobb politikai fellángolás témájává vált – Romániában és Bulgáriában ilyen volt még a Chevron, a Dyuni-gate, vagy az erdőkitermelés elleni tüntetések.

Wolfgang Kraushaar német szociológus 2012-ben megjelent könyve, a „Diplomások lázadása” címéhez hűen azt állítja, hogy „Kairótól New Yorkig, Madridtól Santiagóig és Lisszabontól Tel Avivig” azt láthatjuk, hogy 2011-ben indult tüntetéseket a diplomások lázadásának kell tekintenünk, amennyiben ők adták ezeknek a magvát. Szerinted ez megállja a helyét?

Tény, hogy erős a középosztálybeli, diplomás részvétel, amire még rátevődik az a hatás, hogy ezek a résztvevők rendelkeznek olyan kapcsolati, politikai, kulturális tőkékkel, amelyekkel a mozgalmi eseményeket a tágabb nyilvánosságban tematizálni tudják a saját prioritásaik szerint – azaz bár nem minden résztvevő diplomás se az Occupy, se az ibériai mozgalmak, se az arab vagy kelet-európai mozgalmakban, mégis ők látszanak elsősorban.

Abból a szempontból azonban, hogy a 2011-esnek nevezett (valójában időben és térben is tágabb) új mozgalmi hullám dinamikáját megértsük, nem az a lényeg, hogy a résztvevők diplomások-e, hanem az, hogy a mai globális folyamatok hogyan alakítják át az emberek életkörülményeit a globális gazdaság különböző pozícióiban, és ebben az átalakulásban mit jelent, hogy egyesek mozgalmak szervezésébe fognak. Ha így nézzük, az első dolog ami feltűnik, hogy bár szlogenjeik, mobilizációs repertoárjaik gyakran hasonlóak, az egyes mozgalmak egészen különböző helyi politikai és mobilitási projektekbe ágyazódnak be. 2011 óta vaskos empirikus irodalma született annak, hogy az akkori brazil, arab, dél-európai és észak-amerikai mozgalmak miért nem tekinthetők ugyanannak a jelenségnek. A hasonlóság és a különbség kulcsa ugyanaz: hogy ugyanazon globális gazdaság különböző pontjairól beszélünk, azaz ugyanaz a válság más-más mozgásokat eredményez a globális gazdaság szerkezetének különböző pontjain. Jó példa erre, hogy az észak-amerikai és nyugat-európai mozgalmak a válság történetét úgy mondják el, mint egy hanyatlástörténetet a „demokratikus kapitalizmustól” a neoliberalizmuson át a brutális megszorításokig. Ezzel valójában a második világháború utáni nyugati jóléti államok történetét mesélik el. Ugyanezt a történetet nehéz lenne bármelyik latin-amerikai, arab vagy kelet-európai országra elmondani. Csak a saját, kelet-európai példánknál maradva: ebben a régióban sose jött létre olyan stabil jóléti demokrácia, mint a második világháború után Nyugaton. 1989 után a demokratizáció folyamata már együtt járt azokkal a megszorításokkal, amelyeket a nyugati mozgalmak ma újként tapasztalnak. Amikor kelet-európai mozgalmak ma jólétet és demokráciát követelnek, a nyugati mozgalmak szlogenjeit ismételve, akkor az egy soha el nem ért modernizációs ígéretre vonatkozik – amit aztán a rendszerváltás, vagy a jelenlegi politikai konstellációk problémáira fordítanak le.

Mit jelent a középosztály ennyire erős részvétele?

Ha a középosztálybeli résztvevők pozícióját nézzük: ott egyrészt látszik egy rendszerszintű hatás. A globális gazdaság válsága és az ezzel együtt járó financializáció megszünteti azokat a korábbi termelési pozíciókat, amikbe az ún. középosztályok beágyazódtak, és ráadásul a korábbinál erősebben polarizálja a társadalmi vagyont. A pozícióvesztés és a polarizáció érzékelése egyfajta morális krízist hoz magával, a középosztály koalíciói a korábbi hegemón csoportokkal meglazulnak, s a pozíciók visszaszerzéséért különféle mobilizációk születnek. Ennek a reorientációs folyamatnak része, hogy az újonnan árulónak érzékelt elitek helyett különféle más, akár náluk hátrányosabb helyzetű csoportokkal keresnek szövetséget. Ezt a folyamatot a nyugat- és kelet-európai új mozgalmak baloldali populista fordulatában is követni lehet.

Ugyanakkor a mozgalmak szerveződése, dinamikája, funkciója szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyenfajta középosztálybeli pozíciókról beszélünk, a globális gazdaság melyik pontján. Ebből a szempontból a kelet-európai középosztályok történeti sajátosságai közül csak egyet emelek ki: itt a nyugati középosztály életszínvonalának vonzereje mindig beleütközött abba, hogy a helyi gazdaságok nem tudtak megfelelő mennyiségű középosztálybeli pozíciót biztosítani, így a helyi középosztályok történetileg ismétlődő minta szerint hajlamosak arra, hogy mobilitási ambícióikat valamilyen politikai projektre fordítsák le, amely révén a saját ambícióikat megakasztó körülményeket remélik átrendezni. Ezt a szakirodalomban különböző nevekkel illetett jelenséget („az elmaradottság politikái”, „teleologikus elitek” stb.) fűszerezi, hogy ezek a politikai projektek sosem csak a helyi viszonyokra reagálnak, hanem a helyi társadalom és különböző külső erőforrások (tipikusan: globális és regionális hegemón partnerek) viszonyában jönnek létre. Így alakulhatnak ki újra és újra olyan helyi értelmiségi politikai projektek, amelyek nem közvetlenül a helyi társadalmi viszonyokra támaszkodnak, a helyi hatalmi viszonyokban alárendeltnek számíthatanak, a külső kapcsolódásaik viszont valós globális erőforrásokból származó politikai tőkét biztosítanak.

Miért nem képesek a pártok szót érteni ezekkel a mozgalmakkal?

Általánosságban nem igaz, hogy ne lenne erős viszony a mozgalmak és különböző pártok között. A pártok tipikusan használják a mobilizációk tényét a saját kampányaikban, saját forrásokat költenek arra, hogy a mozgalmi energiákat a saját céljaik szempontjából használhatóvá tegyék, sok mozgalmi karrier a pártpolitikában folytatódik, stb. Az európai baloldali pártok esetében szokták kifejezetten azt a konfliktust hangsúlyozni, hogy a szociáldemokrata pártok a neoliberális politikák támogatásával elidegenítették a megszorítások által sújtott választókat. Az így középre csúszó „baloldal” helyett az új baloldali követelések nem találnak maguknak politikai kifejeződést, ezért elhatárolódnak a pártpolitikától, vagy az új mobilizációkból születő új baloldali pártokba (Sziriza, Podemos) csatornázódnak be. Nyilván az utóbbi esetben a pártok és a mozgalom közti szoros kapcsolat a leglátványosabb, a viszony azonban itt is konfliktusos. Ha pártok és mozgalmak viszonyát aszerint a narratíva szerint akarjuk elképzelni – a megítélésem szerint tévesen – hogy egy jó mozgalomból mindig párt lesz, vagy hogy a pártok és mozgalmak jó esetben „szót értenek” egymással, akkor ennek a követelménynek még a Sziriza sem felel meg: azok a rendszerszintű konfliktusok, amelyek a mai európai válságban egyfelől a pártok mozgásterét szabályozzák, másfelől pedig mozgalmakat gerjesztenek, ott is jelen vannak.

Ha a megszorításoktól sújtott választókról beszélünk: nekik miért nem jelentettek alternatívát a zöld pártok? A globalizációkritikus szemlélet miatt ez nem adná magát?

Ha a nyugat-európai zöld pártokról beszélünk, ott kissé általánosítva azt válaszolnám: azért, mert a megszorításokkal jelentkező új társadalmi feszültségekre ők sem reagáltak erősebb gesztusokkal, így abban a politikai mezőben, amelynek a két szélén az új populista jobboldal és baloldal kezd feltünedezni, a zöldek is benne ragadtak a „rendszerpárt” kategóriában. Ugyanakkor: a nyugati zöld pártok gyökerei 68-asok, és nem globalizációkritikusak – a neoliberalizáció elleni tömeges felháborodásra való reakciójuk lassú és rugalmatlan volta részben ennek is köszönhető. Az antinukleáris és zöld mozgalom korábbi formái egy posztmateriális, értékelvű politikán alapultak, aminek az egyik kiindulópontja az volt, hogy ellentétben a mai helyzettel, a saját bázisuk nincsen közvetlenül a megélhetési kérdések nyomása alatt.

A magyar Lehet Más a Politika (LMP) esetében valóban az egyik fő előzmény a 2000-es évek globalizációkritikus mozgalma (a másik a zöld mozgalom konzervatívabb ága). Az LMP azonban kezdettől a magyar politika jobb-bal (nemzeti konzervatív-liberális) pólusai között vergődött. A jelszavak szintjén hangoztatott ökopolitikai harmadik útnál erősebbnek bizonyult az a hosszabb távon kialakult polarizáltság, ami a saját soraiban is jelen volt, és 2012-re magán a párton belül is szakadáshoz vezetett. Lehetne sorolni olyan technikai problémákat, amelyek miatt az LMP (frakciói) esetleg a létező lehetőségekhez képest is kevésbé tudták megragadni a szocialistákban csalódott választók figyelmét. Az alapproblémát azonban nem ebben látom, hanem abban, hogy a kelet-európai, és azon belül magyar politikai beágyazottság sok ok miatt nem engedi meg ugyanazt a fajta egyértelmű populista baloldali fordulatot, ami a Szirizát vagy a Podemost a megszorítások elleni felháborodással összekapcsolhatta. A baloldal Magyarországon a létező szocializmus liberális utódpártját jelenti, ami a 90-es évek óta folytat megszorító politikát egy antipopulista, nyugati felsőbbrendűséget hirdető diskurzussal megtámogatva. A megszorításellenes populizmus nálunk a jobboldal sajátja lett, a populizmus demokratikus aspektusa nélkül.

Utolsó megjegyzésként hozzátenném, hogy az LMP-ben meglévő globalizációkritikus hagyomány relatíve távol áll attól a populizmustól, amitől a nyugati baloldali populista pártok sikeresek lettek. A globalizációkritika Magyarországon egy szűk aktivista elit ügye volt. Ideológiájában és gyakorlatában már a 2000-es évek elején-közepén is azt az ellentmondást hordozta, hogy a globalizációkritika nyugati keretrendszerét nem tudta a posztszocialista kontextusra alkalmazni, ehelyett a posztszocialista kontextust marasztalta el azért, amiért az nem reagál megfelelően a nyugati jelszavakra. Ez az ellentmondás nem csak a globalizációkritika kelet-európai változataira jellemző, hanem általában a kelet-európai politikatörténetnek a globális viszonyrendszerére, valamint a környező nagyhatalmakkal való viszonyára. Más az a viszonyrendszer, ami a Szirizát vagy a Podemost a konkrét sértettségekre közvetlenül reagáló mozgalmak bázisán felemelte. Bár, teszem hozzá még egyszer: ez a fajta szorosabb megfelelés a mozgalmi ügy és a párt által képviselt ügy között nem vetíti előre az ügy képviseletének sikerét, ahogy azt a Sziriza mai helyzete is mutatja.