Az európai zöldek pacifista elvei számos alkalommal összeütközésbe kerülnek a veszélyeztetett csoportok valós érdekeivel; például, amikor nem engedélyezik a fegyver-exportot krízis idején. Főképp konfliktuszónába nem. Pedig számtalan kurd ember élete múlna ezen.

Ez korántsem az egyetlen olyan dilemma, amelyben a zöld pártok külpolitikája, illetve alapelvei ellentétesek azzal, amit a nemzetközi problémák igényelnének; ezek közül mutatok be párat ebben az írásban. Az alábbiakban jórészt eltekintve a környezetvédelmi kérdésektől, helyette a pacifizmus és a társadalmon belüli, illetve társadalmak közötti igazságosság kérdését vizsgálom, amelyek terén a zöld pártok továbbra is nehezen tudják összehangolni az elméletet a gyakorlattal.

Írásomban két ilyet tématerületet fogok ismertetni, ahol meglátásom szerint a probléma nagyon erősen érzékelhető. Egyik a fegyveres béketeremtés, másik az európai unió szomszédságpolitikája. Ezen kérdéskörök egyike sem triviális, hiszen a legkurrensebb kül- és biztonságpolitikai témákat érintik, amelyekre a zöldeknek minél előbb konkrét válaszokkal kell előállniuk.

 

Mit gondolnak a zöldek az országhatárokon átívelő problémákról?

A zöld külpolitikai gondolkodás alapvetően kétfajta elméleti forrásból táplálkozik: a radikális, globalizációkritikus elméletekből, és a liberális institucionalista felfogást követő szerzők munkásságából. A kettő ellentéte segít megérteni az aktuális külpolitikai problémákról szóló viták gyökerét is.

A globalizációkritikus szerzők alapvetően úgy érvelnek, hogy a konfliktusok hátterében mindig globális egyenlőtlenségek állnak, amelyeket újratermel a rendszer, amelyben élünk. Ezzel rengeteg zöld/ politikus és aktivista egyetért, és megállapításaik sok esetben nagyon is helytállóak, csak épp megoldás helyett az okokra koncentrálnak. Ezzel nem lebecsülni akarom őket, ugyanis nagyon értékesek, ha arról van szó, hogy hogyan lehet hosszú távon egy igazságosabb világrendet létrehozni, azzal viszont nem foglalkoznak, mit kellene tenni, ha már beköszöntött a krízis, és lépni kellene, hogy így minimalizáljuk a veszteségeket.

A konfliktusok kezelésekor tehát a liberális institucionalizmus elméleteihez kell nyúlnunk, amelyek nemzetközi intézmények szabály- és normarendszerén belül, multilaterális válaszokban gondolkodnak. Ilyenek például az ENSZ, az Európai Unió intézményei, vagy a NATO. Ezek ugyanis nem csak a döntéshozásnak adnak teret, de biztosítják azt az egyensúlyt is, amely gátat szab az államok hatalmi ambícióinak.

Éppen emiatt elkerülhetetlen, hogy az a zöld politikus, aki komolyan vehető választ kíván adni a nemzetközi konfliktusokra, nem gondolkodhat másban, csak egy erősebb Európai Unióban.

Ez azért is fontos, mert a körülöttünk zajló konfliktusok és nemzetközi kihívások sokkal nagyobbak annál, hogy azt bármelyik tagállam egymaga, a saját diplomáciai és katonapolitikai eszközeivel kezelni vagy rendezni tudja. Még a legnagyobb imperialista hagyományokkal rendelkező tagállamaink is kevesek ehhez, így már ma is rendszeresen azt tapasztaljuk, hogy három-négy tagállam és valamely EU-intézmény vagy az Európa Tanács keresi együtt a megoldást a problémára.

 

Hogyan teremtsünk békét?

Bár a kilencvenes évek eleje óta rendszeresen zajlanak viták a zöld pártokon belül arról, hogyan kellene viszonyulniuk a zöldeknek a fegyveres békteremtés kérdéséhez, továbbra is kérdés maradt, hogy van-e nekik valamilyen átfogó békepolitikájuk. Sokkal konkrétabb elképzelésekre lenne ugyanis szükség arról, meddig lehet a hagyományos pacifista elképzeléseket humanitárius és emberi jogi megfontolásból korlátozni.

Egy jó példa erre az Iszlám Állam előretörése. Amikor az iszlamisták tavaly elértek a kurdok lakta területekre, a nemzetközi közösség egy nagyon komoly válsággal találta szembe magát, amelyre a hagyományos zöld megoldás az lett volna, hogy Európa azonnal segélyeket nyújt a bajba került népességnek. A kurdok viszont elég hamar jelezték, hogy nekik ennél több kell: fegyverekre lenne szükségük, hiszen támadás alatt állnak, és a vizespalackokkal nem fogják tudni megvédeni magukat.

A pacifisták egy ilyen helyzetben nagyon komoly dilemma előtt állnak, hisz a zöldek egyik klasszikus alapelve a hetvenes évek óta, hogy nem szállítanak fegyvereket a konfliktuszónákba.

Legkésőbb a német zöldek 1999-es bielefeldi konferenciája óta, amikor is a jelenlevő párttagok jelentős többsége megszavazta a szebiai NATO-bevetések támogatását – a koszovói népirtás megakadályozása érdekében –, a pacifista gyökerű párt tagságának jórésze is elfogadja a preventív beavatkozások legitimitását, még akkor is, ha azok esetleg katonai formát öltenek. De a jelenlegi fegyveres válságok sokkal bonyolultabbak annál, minthogy egy ennyire egyszerű kérdésben való egyetértés meg tudná őket oldani. A nem állami szereplők növekvő számával egyre inkább elmosódik ugyanis a határ a fegyveres és a humanitárius beavatkozást igénylő konfliktusok között, így ezek egy csomó megválaszolatlan kérdéssel szembesítik a zöldeket.

Ha békefenntartó csapatot küldünk, akkor annak milyen hatáskörei lesznek? Hogyan lehet felfegyverezni ezeket a csapatokat? Lőhetnek egyáltalán? Ha igen, milyen feltételekkel? Másképpen kell-e megvédeniük egy területet, mint a hagyományos katonáknak? – hogy csak egy pár dilemmát említsek.

Az Iszlám Állam, még ha a neve mást is sugall, nem több egy iszlamista csoportnál, ezért nem hagyományos szereplője a nemzetközi konfliktusoknak. Koszovó esetében legalább létezett egy állami szereplő, így a nyugati államok tudtak a hagyományos diplomácia felől próbálkozni, mielőtt fegyveres beavatkozásra került volna a sor.

Amikor viszont nem állami szereplőkkel állunk szemben, akkor nincs diplomáciai út, a beavatkozás pedig nem utolsó lehetőség, hanem az egyetlen lehetőség. A pacifista elveket pedig felülírja egy másik erkölcsi természetű elv: a kiszolgáltatott csoportok védelme.

Bár ez így első egyértelműnek tűnik, szabályrendszert szinte lehetetlen rá kidolgozni, hiszen nem lehet előre lefektetni, hogy mikor, milyen körülmények között lehet túllépni a pacifista elveinken, mivel azt sem tudjuk megjósolni, hogy a következő konfliktus kontextusa, miben fog eltérni az előzőektől.

Az ehhez hasonló helyzetekre csakis politikai megoldást lehet keresni, azt pedig minél előbb, hisz másképpen esélyünk se lesz arra, hogy védelmet tudjunk nyújtani a kiszolgáltatott népcsoportoknak.

 

A szomszédságpolitika romokban

A második komoly probléma az európai szomszédságpolitika, amely a mostani keretek között céljainak csak egy nagyon kis részét képes elérni. Bár az EU hatalmas összegeket fordít rá, alig van jele annak, hogy elindult volna a fellendülés, és szomszédaink biztonságosabb és stabilabb országokká váltak volna.

A hat keleti partner-állam közül mindössze hárommal – Ukrajna, Grúzia és Moldova – kötöttünk társulási megállapodást, a másik hárommal meg jó esetben üzletelni lehet, de mást nem. Ez a zöldek számára azért különösen fontos kérdés, mert mindezidáig arra alapoztunk, hogy a csatlakozás ígérete az, ami ezekben az államoknak megteremtette a partneri viszony, a reformok és a fellendülés lehetőségét. Most viszont úgy néz ki, hogy ez a része a programnak a politikailag szinte már értékelhetetlen, egyre távolibb jövőbe tolódik ki.

Ahhoz, hogy ezt a problémát megoldjuk, a zöldeknek, akárcsak a többi pártcsaládnak, el kellene gondolkodniuk azon, hogy az Unióba felvételüket kérő tagállamokkal, a hatályos szabályok szerint elkezdi-e a csatlakozási tárgyalásokat, vagy biztosít-e nekik legalább egy köztes zónát, ahol az államok nem tagjelöltek ugyan, de élvezik egy közeli, partneri viszony előnyeit.

 

A szabadkereskedelem hátrányai

Ugyanehhez a témakörhöz tartozik egy másik probléma is: a legtöbb zöld párt komolyan kifogásolja a nemzetközi szabadkereskedelem elvét, mert annak nem csak előnyei, de komoly árnyoldalai is vannak. A szabadkereskedelem miatt ugyanis olyan feltételeket teremtünk, amelyek károsak a helyi közösségek, helyi gazdaságok, vagy akár nemzetállami méretű gazdaságok számára is. Erről globális szinten nagyon komoly elképzeléseink vannak, ennek ellenére a szomszédságpolitika (és ezen belül a keleti partnerség) esetében kerüljük azt a kérdést, hogy jó-e ezen rendszeren belül a partnerországoknak a szabadkereskedelem. Regionális szinten úgy teszünk, mintha fel se merülne ez a globális szinten sokat taglalt probléma.

Persze kereskedelem nélkül nehezen elképzelhető a szomszédainkkal a partnerség, így annak támogatói egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy a partnerségnek politikai értéke van, hiszen az értékközösséghez tartozás felülírja az esetleges gazdasági nehézségeket. Másrészt azt mondják, a gazdasági nehézségek ideiglenesek, ugyanis a szabadkereskedelem elég hamar gazdasági növekedéshez fog vezetni.

Ez elméletben jól hangzik, de a gyakorlat azt mutatja, hogy még a keleti tagállamok gazdaságai sem heverték ki az iparágak megszűnését és az ezzel létrejövő munkanélküliséget. Még annak ellenére sem, hogy ezek kezelésére az EU strukturális és kohéziós alapokat biztosított.

Amikor viszont azt látjuk, hogy maximum a kereskedelem működik a partneri viszonyainkban, szomszédaink számára a szabad kereskedelmi övezethez való csatlakozás könnyen lehet, hogy inkább átok lesz, mint áldás. Ha nincs mögötte a teljes jogú tagság ígérete, akkor a hatalmas társadalmi károkat, a regionális különbségeket biztosan nem lesz, ami ellensúlyozza. Akkor pedig hiába várunk stabilitást és fellendülést, az nem fog eljönni. Amíg pedig még a zöldek sem vesznek tudomást erről a problémáról, aligha várhatjuk, hogy ez az Európai Parlamentben napirendre kerüljön.

Ha sikerül ezekre a kérdésekre megfelelő választ találnunk, akkor az Unió keretein belül a zöldek frakciója képes lehet érvényesíteni elképzeléseit, és hozzájárulhat ahhoz, hogy Európa időben, és megfelelő eszközökkel válaszoljon a globális problémákra.

 

Hogyan lesznek ebből konkrét lépések?

Az elmúlt éveimet egyetemi tanárként töltöttem, ami másfajta hozzáállást kívánt tőlem, mint a mostani parlamenti munkám. Elemzőként élvezhettem azt a luxust, hogy csak akkor hozok döntést, ha már minden információ a rendelkezésemre áll, egy parlamentben viszont ez nem mindig lehetséges. A politikában kevesebb az információ, több a bizonytalanság. Éppen azért fontos, hogy dűlőre jussunk arról, hogy miképpen is viszonyulunk az elveinkhez, és tudatosítsuk magunkban, hogy az elesettek védelme olykor igenis megköveteli, hogy ezekkel szembemenjünk. Csak így tudunk bizonytalan helyzetekben nem szerencsejátékosként, hanem felelős döntéshozóként viselkedni.

Ha ez az alap megvan, akkor bízhatunk benne, hogy a parlamenti viták is konstruktívabbak lesznek. Én egy olyan politikai kultúrából jövök, ahol nem nagyon van hagyománya a kompromisszumkeresésnek. a mostani magyar kormány, de az elődei is, a konfliktusokra építették a politikájukat. Ahhoz képest az Európai Parlamentben elképesztően kooperatív, együttműködő és kompromisszumkész minden szereplő – talán még a politikai spektrum legszéle is. Ennek a politikai intézménynek a működésébe ugyanis bele van kódolva a kompromisszumkeresés – talán még inkább, mint a tagállami parlamentek többségében.

A kompromisszumnak ugyan megvan az a nagy hátránya, hogy definíciója szerint a legtöbb résztvevő nem azt kapja, amit eredetileg elképzelt. A gyakori kompromisszumok miatt pedig mindenki úgy érzi, hogy feladott valamit.

Ennek ellenére parlamenti pályafutásom egyik legnagyobb sikerének mégis egy kompromisszumos döntést tekintek: a december 17-i EP-határozatot a Palesztin Állam elismeréséről. Ez a határozat nagyon széles támogatást kapott, szinte a teljes parlamenti spektrum mögé állt, 498 képviselő – a jelenlévők 71 százaléka – szavazta meg.

Bár történtek benne változtatások, az elfogadott határozat szövege végül közelebb volt ahhoz, amit a zöldek, és általában a baloldali pártok, gondolnak, mint bármelyik korábbi, a témában született határozat, még akkor is ha néhol homályosabb és kétértelműbb, mint amilyen lehetett volna. Nekünk zöldeknek ugyanis sikerült elérnünk, hogy a béketárgyalások sikeressége ne szerepeljen a Palesztin Állam elismerésének feltételeként, és, hogy szó essen benne a palesztinok önrendelkezéséről is. Ez két olyan pont, amely elősegítheti az izraeli-palesztin konfliktus mielőbbi megoldását. A határozat megalkotásának és elfogadásának folyamata pedig azt mutatja, hogy hiába nincs ebben a pillanatban zöld külügyminiszterünk Európában, az európai zöldeknek igenis van esélyük az európai külpolitika alakítására, így nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek ütőképes megoldásaik a globális problémák megoldására.

Peace, Love and Intervention
Peace, Love and Intervention

The 10th edition of the Green European Journal seeks to identify what makes the Green approach to foreign affairs distinctive, and asks whether ideals of peaceful resolution can stand up against the reality of a world ridden with complexity and conflict.