Az örök békétől az egyre szorosabb egységig, az Európai Unió legitimációja mindig is a jövővel kapcsolatos víziókon alapult. A legtöbb – és főképp a kelet-európai – ember számára a történet legjobb és legfontosabb része az európai szociális modell volt: gyarapodás, védelem és szabadság. De mi történik velünk, ha pont ez a legjobb rész szűnik meg? A Green European Journal cikksorozatának alábbi darabjában Danijela Dolenec, egy Horvátországban élő társadalomtudós azt vizsgálja, miért csalódott a társadalom abban a status quo-ban, amely gazdasági egyenlőtlenségeket, és a neoliberalizmus különféle árnyalatait kínálja Európa lakosságának. Dolenec azt mondja, az EU rossz irányba fejlődött, de ettől még nem lehet hátat fordítani az egyesült Európa ideájának. A klímaválság kihívásaival szembenézve a zöld baloldalnak egy olyan átalakuláson kell dolgoznia, amely túllép az osztályhierarchián és megmenti a bolygót – az elektromos autók és a piaci mechanizmusok önmagukban nem sokat érnek.
Kelet-Európa állampolgárai számára az EU sokáig a legfőbb politikai célkitűzésnek számított – és ez adta nekik a jövőbe vetett hitet. Európa számított a világ legfejlettebb régiójának: jólétet és fellendülést jelképezett, amely ráadásul kéz a kézben járt a politikai és szabadságjogok magas szintű védelmével. Más szavakkal: ezek az állampolgárok a híres „európai szociális modellről” álmodoztak.
Ám ez az áhított Európa nem jött el számukra. Míg az EU irányelve korábban az volt, hogy „békét Európának” – idővel az az elképzelés vette át a helyét, miszerint a közös piacnak kellene elhoznia mindenki számára a jólétet. A Lisszaboni stratégia azt a célt tűzte ki az EU vezetőinek, hogy tegyék Európát a világ legversenyképesebb gazdaságává, ezért az európai szociális modellről szóló elképzeléseknek szépen lassan hátat fordítottak – és a piaci versengésre fektették a hangsúlyt. Ennek hatására pedig még tovább tágult a szakadék a mag Európa és a perifériák között. Ezzel együtt nőttek az egyenlőtlenségek, és egyre csak erodálódott az EU támogatottsága.
2012-re egy dolog biztossá vált. Mint azt Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke is mondta: az európai szociális modell halott. Persze 15 vagy húsz évvel a szabadpiaci átalakulások kezdete után ez teljesen nyilvánvaló volt Kelet-Európa lakosai számára, akik már a csatlakozás idején is jóval kevéssé támogatták az uniós tagságot, mint a megelőző években bármikor. A csehek, szlovákok, lengyelek, horvátok, magyarok és szlovének kiábrándító, harminc százalék alatti választási részvételeket produkáltak. Az egykori eufória csalódásba fordult, és ami még rosszabb, a közhangulat változását majdnem mindenki figyelmen kívül hagyta – leszámítva az új populista jobboldalt.
Ez a mi nagy problémánk 2019-ben: bár nagyon kevés rajongója maradt mára az EU-nak, nekünk mégis szükségünk van rá. Éppen ezért, teljesen meg kell azt újítanunk.
Ennek fényében hatalmas kihívás meggyőzni a közép-európai választókat, hogy menjenek szavazni az EP-választásokon. Európa távoli, a brüsszeli elitek pedig nem hallják a polgáraik hangját. Ez a mi nagy problémánk 2019-ben: bár nagyon kevés rajongója maradt mára az EU-nak, nekünk mégis szükségünk van rá. Éppen ezért, teljesen meg kell azt újítanunk.
Az EU létfontosságú ahhoz, hogy megbirkózzunk a 21. század alapvető kihívásaival: a növekvő egyenlőtlenségekkel, a klímaváltozással és a migrációval. Ezekre nem lehet csupán a nemzeti politika keretein belül választ találni. Gyakori áradások, extrém hőmérséklet-ingadozások, szárazságok, tüzek és példa nélküli viharok jelzik, hogy komolyan kell venni a klímaváltozást. 2014-ben a Nyugat-Balkán pusztító áradásokkal szembesült, amelyek 2,5 millió ember életét befolyásolták valamilyen formában – és megmutatták azt is, hogy általában azok szenvedik el leginkább a klímaváltozás következményeit, akik a legkevésbé tehetnek róla. Hasonlóképp, évekig Európa perifériája volt az, ahol a migrációs útvonal részeként közelről nézhettél azon emberek szenvedéseit, akik a Közel-Keletről és Észak-Afrikából menekültek egy jobb élet reményében Európába. Ezzel egyidőben a perifériák lakossága is nagy számban vándorolt nyugat felé, hogy ott jobb munkalehetőségeket találjon.
Ezen kihívásokra reagálva, az EU választópolgárainak az elitek hamis választási lehetőségeket kínálnak: arról kellene dönteniük, „nyitott” vagy „zárt” Európában akarnak-e élni, miközben az ide vezető neoliberális politikát szinte senki nem akarja megkérdőjelezni.
Az a nyitott Európa, amit a liberális pártok hirdetnek, valójában a gazdasági liberalizmus politikájának folytatását jelenti – hiába vezetett ezen politika alkalmazása a múltban is az országok közötti egyenlőtlenségek növekedéséhez. A liberális gazdaságpolitika pusztító hatásáról szóló meggyőző bizonyítékok ellenére a liberális pártok üzenete továbbra is az, hogy túl keveset léptettek idáig életbe az elképzeléseik közül, és meg kellene duplázni a deregulációra és liberalizációra irányuló erőfeszítéseket, hogy végre megszabaduljon a piac a béklyóitól. Más szavakkal: a liberálisok cinikusan megpróbálnak érvényt szerezni annak a politikának, amelyből a városi, egyetemet végzett és tehetős lakosság profitál – de közben azt akarják elhitetni velünk, hogy mindez a többség érdekeit szolgálja. Behozzák a több sebességű Európa ötletét, és arról álmodoznak, hogy egy olyan EU-ban élhetnek, amely szelektív előnyöket szolgáltat a klubtagoknak. Ez egy olyan elitista elképzelés, amely csak egy privilegizált kisebbséget tud mobilizálni, annak érdekében, hogy megőrizhesse a pozícióját és a vagyonát.
Mi lenne a kiút ebből a hamis dilemmából, ami a „nyitott” neoliberális Európa és a „zárt” neoliberális Európa között késztet minket választani?
Eközben a jobboldal gyűlöletet kelt, mintha az lenne a gazdasági liberalizmus gyógymódja – ezzel pedig az egyenlőtlenség és bizonytalanság gazdasági okait áthelyezi az identitás és az etnikai különbségek szintjére. Azt sugallják, hogy amennyiben a bankokat és a nagyvállalatokat nem külföldiek és idegenszívűek vezetnék, hanem a „becsületes nacionalisták,” akkor a munka és a tőke közötti konfliktus magától eltűnne. A nép akaratára való hivatkozásuk két tévhitet is rejt magában. Egyrészt azt állítják, hogy a nemzet elképzelt közösségéhez való tartozás felszámolja az osztályokat és minden más különbséget. Másrészt azt mondják, ha elvesszük a stigmatizált kisebbségek jogait, az javítani fog a többség körülményein.
Mi lenne a kiút ebből a hamis dilemmából, ami a „nyitott” neoliberális Európa és a „zárt” neoliberális Európa között késztet minket választani? Ahhoz, hogy megoldást találjunk, egyrészt át kell alakítanunk az EU-t, mégpedig olyan formán, hogy a piacépítés imperatívusza helyett az állampolgárok lakhatási viszonyainak és életminőségének javítását és a Föld bolygón való élet vonzóbbá tételét tekintsük legfőbb célunknak. Jelenleg ugyanis az EU a Föld biokapacitásának húsz százalékát használja, miközben a lakossága csupán a világ lakosságának hét százalékát teszi ki. Ha mindenki úgy fogyasztana, ahogy azt az európaiak teszik, akkor 2,8 bolygóra lenne szükségünk, hogy ki tudjuk elégíteni az igényeiket. Éppen ezért, az EU-nak kell a legnagyobb felelősséget vállalnia abban, hogy megtörténjen az irányváltás, és csökkenni kezdjen végre az emberiség ökológiai lábnyoma. Másrészt, a szakpolitikai megoldások kidolgozásához tudomásul kell venni a hatalmas fejlettségbeli különbségeket a mag Európa és a periféria lakossága között. Mint ahogy az államok közötti növekvő egyenlőtlenségeket sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Az EU és a világ jövője egy zöld-baloldali perspektívát kíván, amely a klímaváltozás megfékezését célzó sürgős cselekvést összeköti egy társadalmi igazságossági napirenddel, amely tudomásul veszi, hogy nem mindenki érintett ugyanannyira.
Más szavakkal: nem mindenki utazik ugyanabban a csónakban. A klímaválságról szóló jelenlegi diskurzus jórészt egy politika utáni keretbe helyezi a kérdést, amelyben az emberiséget egységként kezelik, mintha ugyanaz lenne a történelmük és a jövőjük. Ez a keret viszont figyelmen kívül hagyja, hogy nem mindenkinek van egyenlő felelőssége a klímaválság kialakulásában, és nem mindenki van ugyanannyira kitéve a következményeknek. Ahogy azt Andreas Malm, a Lund Egyetem kutatója írta: „mindaddig, amíg osztálytársadalmak vannak, addig lesznek a gazdagok és privilegizáltak számára mentőcsónakok, és nem lehet közös képünk a katasztrófáról.” Ami pedig még fontosabb: a politika utáni keret meghiúsítja a mobilizációt – hiszen amikor mindenki hibás, akkor egyben senki sem hibás. Ezt mondta Greta Thunberg is, amikor a davosi Világgazdasági Fórumon beszélt az üzleti elithez. Gyakorlatilag azért vagyunk most ebben a helyzetben, mert mindazok a lépések, amelyek lehetőséget adnának nekünk arra, hogy elhárítsuk a katasztrófát és ezzel a társadalom többségének is előnyére válnának, túlságosan fenyegetőnek tűnnek az önző elit-kisebbség szemében.
2019 áprilisában a Science magazin megjelentetett egy cikket, ami hasonlót állított. Azt mondta, hogy a klíma és a bioszféra védelmében tett lépéseink távolról sem elegendőek, és arra szólít fel, hogy csökkentsük az igényeinket, és osszuk el egyenlőbben a klíma érdekében tett lépések költségeit és hasznát. Mindeközben az EU klímaváltozás elleni politikája a megújuló energiára, energiahatékonyságra, alacsony széndioxid-kibocsátással járó szállításra és hasonlókra fekteti a hangsúlyt, de nem érinti az európai gazdaságok neoliberális alapjait: a gazdasági növekedés mindenhatóságát, és a növekvő egyenlőtlenségek miatt kirobbanóban lévő osztálykonfliktust.
Az EU-nak le kell állnia azzal a gyakorlattal, hogy a klímaválság megelőzésére tett lépéseket új profitszerzési lehetőségként kezelje, és el kell ismernie végre, hogy mélyreható átalakulásra van szükség – a vezérelvnek pedig a társadalmi igazságosságnak kell lennie. Az EU és a világ jövője egy zöld-baloldali perspektívát kíván, amely a klímaváltozás megfékezését célzó sürgős cselekvést összeköti egy társadalmi igazságossági napirenddel, amely tudomásul veszi, hogy nem mindenki érintett ugyanannyira. Annak érdekében, hogy széleskörű társadalmi támogatásunk lehessen a szükséges technológiai változtatásokhoz, az EU szakpolitikai javaslatainak együtt kell járniuk komoly újraelosztási elképzelésekkel, és szükség van komolyan vehető elképzelésekre arra nézvést is, hogyan nézne ki a növekedési paradigmán túllépett társadalom. A zöld baloldal számára az Európai Unió jövője egy olyan társadalmat jelent, amely túllépett a fosszilis tüzelőanyagokon és a kapitalista logikán – egy olyan társadalmat, ahol mindenki egyenlő.