Ha a baloldal újra az egyenlősítő, jogkiterjesztő politika felé szeretné terelni Európa növekvő rendszerkritikus hangulatát, nyíltan szembe kell néznie a kapitalizmus jövőjével, és választ kell adnia arra az ellentmondásra, mely az egyre mélyülő gazdasági integráció és az európai demokrácia jövője között húzódik. Első lépésként új fogalomrendszert kell bevezetnünk, hogy jobban megértsük az elégedetlenség okait.
A legtöbb elemzés szerint Európa egyre inkább jobbra tolódik. Egy közelmúltbeli megmérettetésen – az osztrák elnökválasztáson – a Zöld Van der Bellen mindössze 31.000 szavazattal győzte le a Szabadságpárti Hofert (az összesen 4.64 millió leadott szavazatból). Számos európai országban lépték át szélsőjobboldali pártok a 10%-os támogatottsági szintet, az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) 35%-on, a svájci Néppárt 29%-on, magyar és dán szélsőjobboldali pártok 21%-on állnak. Ha ehhez hozzávesszük a lengyel és horvát kormányokat is a maguk társadalmi-konzervatív, nacionalista elképzeléseivel, ki kell, hogy mondjuk: az illiberális politika felívelőben van Európában. A jól dokumentáltan zuhanó választói aktivitás, a csökkenő párthűség, és a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom megrendülése [1] mellett, a társadalom egyre nagyobb csoportjai fordulnak a megoldásért nacionalista, idegengyűlölő, és tekintélyelvű pártokhoz.
A szokásos magyarázatok helyett – melyek általában az iszlamofóbián, növekvő eurószkepticizmuson és kapcsolódó közvéleménykutatásokon alapulnak – mi egy régimódi politikai gazdaságtani megközelítést javaslunk, amely eltörli a politikai és gazdasági vizsgálatok között húzott mesterséges választóvonalat. Ehhez azonban le kell számolnunk az illiberális demokrácia fogalmával, mely szerintünk gátolja a haladó politikai gondolkodást. Ha a mostani válságot az illiberális demokrácia felemelkedéseként határozzuk meg, elfedjük magunk elől a magyarázatokat és így a megoldásokat is.
Az első probléma, hogy az illiberális demokráciát úgy állítják be, mintha csak politikai tartalommal rendelkezne: adott a demokrácia politikai rendszere, tisztességes és szabad választásokkal, mellyel szemben áll az illiberalizmus, mely az autokratikus, idegengyűlölő, nacionalista rezsimekre ragasztott bélyeg. Azonban még ha csak felületesen is vizsgáljuk meg a liberális demokrácia fogalmát, látható, hogy a liberális kifejezés a jogállamiságra utal, amely nem csak a polgári szabadságjogokat, hanem a tulajdonhoz fűződő jogokat, és ezzel együtt az osztálypolitikát is magába foglalja (Liberális demokrácia alatt Fareed Zakaria sokat hivatkozott értelmezését értjük [2]).
A kapitalizmusra és a demokráciára a liberalizmus kezdetétől fogva egymással szemben álló erőként tekintettek. Ez abban a félelemben öltött testet, mely szerint a tömegek hatalomátvétele a kapitalizmus végét jelentené [3]. Az illiberális demokrácia fogalma tehát ezt az ősöreg liberális félelmet idézi meg.
Autokratikus kapitalizmus
A második probléma a fogalommal, hogy eleve kizárja a status quo haladó szellemű alternatíváit. Ha beszorulunk a liberális-illiberális dichotómiába, akkor a status quo-t vagy valami még annál is rosszabbat kell választanunk. A gazdasági liberalizmus hegemóniája érintetlen tétel marad. Érdemes felidézni Dani Rodrik trilemmáját, amely kiköti, hogy a globális kapitalizmus, a nemzetállamok és a demokrácia kölcsönösen kizárják egymást. A huszadik század második fele jó példa, hogy demokratikusan működő országok, hogy fékezték le nemzetállami keretek között a kapitalizmus káros hatásait. Azóta – jól ismert történet – a globális gazdasági integráció lett a társadalmi változások mozgatórugója. Ha egyetértünk Rodrikkal, ez azt jelenti, hogy a demokráciát vagy a nemzetállamokat fel kell adnunk.
Hogy miért? Ahhoz, hogy a globális kapitalizmus társadalmi és környezeti hatásait demokratikus keretek között mérsékeljük (mint, ahogy az az emberiség nagy részének érdekében áll) globális kormányzati rendszerre van szükségünk, ami jelenleg utópia. Így marad a másik kettő, vagyis, hogy a globális gazdasági integráció nemzetállami keretek között valósul meg, egyre autokratikusabb módszerekkel. Idővel a nemzetállamok kormányainak egyre kevesebb államháztartási, adóztatási és szabályozási mozgástere lesz – elveszítve így legitimációjukat és alapjaikat. Ha így állunk, akkor nem lenne pontosabb a mostani európai trendet az autokratikus kapitalizmus, mintsem az illiberális demokrácia felemelkedésének nevezni?
Ennél is fontosabb, hogy az illiberális demokrácia fogalma két olyan jelenséget kapcsol össze, melyek eredendően nem kötődnek egymáshoz: a neoliberalizmus visszautasítását és a szélsőjobboldali politizálást. Utóbbi két jelenség összekapcsolódásának oka, hogy a baloldal tökéletesen képtelennek bizonyult képviselni a leszakadó, alulmaradt társadalmi csoportokat. Visszatérve az osztrák választások példájához: az eredmények mélyülő osztálykülönbségekről árulkodnak, ahol a középosztály és a városi elit Van der Bellenre szavazott, míg az alacsony jövedelmű vidékek és a munkásosztály Hofert támogatta. Magyarán a baloldal azzal, hogy a kilencvenes évek óta kritika nélkül fogadja el a gazdasági liberalizmust, gyakorlatilag felhagyott az őt eredetileg létrehozó társadalmi csoportok képviseletével.
A svájci politológus Hanspeter Kriesi szerint Európa politikai átrendeződésének okait a globalizációban kell keresnünk. A globális gazdasági integráció, amely a tőke, áruk, szolgáltatások és az emberek szabad mozgását hivatott megteremteni, álláshelyekért folytatott intenzívebb versenyt idéz elő, és a bevándorlás miatt növekvő kulturális sokféleséget teremt. Tehát a gazdasági liberalizmus ellenzői és támogatói új érdekek mentén, és ennek megfelelően új érdekcsoportokba tömörülve állnak szemben egymással. Az ellenzők pontos jellemzői országonként eltérnek, de általánosságban az oktatásuk és szakképzettségük hiánya vagy egyéb társadalmi mobilitásukat korlátozó tényezők okán a társadalmi változásokhoz nehezebben alkalmazkodó egyének és csoportok alkotják a további gazdasági liberalizációt ellenzők körét.
Bauman híres elképzelése [5], hogy a világot turisták és kóborlók lakják. Az első csoport tagjai bejárják világot, míg a többiek mellett a világ halad el. A kóborlók gyökereiktől elszakadva, reménytelen helyzetükből menekülnek előre, külső nyomásra, míg a turisták kedvük szerint maradnak vagy állnak tovább. A megfelelő erőforrásokkal – információval, kapcsolatokkal, tudással, pénzzel – rendelkező csoport számára minden kapu megnyílik, de az ezekkel nem rendelkezőket a globális piac és tőke pillanatnyi igényeinek megfelelően kapcsolják ki és be.
A legfőbb probléma, hogy az ebből fakadó elégedetlenségnek csak a jobboldal politikai programjai adnak hangot, melyek a közösségek elhatárolását és a Mások becsmérlését tűzik zászlójukra – Nyugat-Európában bevándorlóellenes, iszlamofób narratívákkal, Kelet-Európában euroszkeptikus, LGBT-ellenes, társadalmilag konzervatív üzenetekkel. A közös pont, amely összeköti az európai jobboldal felemelkedését, az a védelem, a biztonság és a hovatartozás társadalmi igényének politikai kifejezése. Összegezve: a társadalom kapitalizmus által kiváltott frusztrációja és haragja, valamint a választóiktól elidegenült baloldali pártok– amelyek évtizedeken keresztül a turistákat, és nem a kóborlókat képviselték – együttesen magyarázhatják, hogy a dolgozói osztályidentitás helyét a nacionalizmus és az idegengyűlölet vette át.
Az európai baloldal feladata
Ha – kulturális magyarázatok keresése helyett – újradefiniáljuk a problémát, mint a globalizáció társadalmat eltárgyiasító mivolta elleni küzdelmet, akkor a jelenlegi helyzet több, mint a jobboldal felemelkedése: itt már a fennálló politikai irányvonalak európai szintű, határozott visszautasításáról van szó. Egy 2013-as, globális tiltakozással foglalkozó tanulmány szerint az emberek legalapvetőbb sérelme a „valódi demokrácia hiánya”. [6] A nacionalizmus és az idegengyűlölet felemelkedése aggodalomra adhat okot, de a lényeg, hogy a jelenleg fennálló politikai irányokat az emberek elkezdték széles körben visszautasítani. Ezt mutatják a társadalmi tiltakozások, új társadalmi mozgalmak, és a baloldal megújulása – amely elsősorban Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában látványos. Ugyanezt mutatja a DiEM25 nevű európai szintű kezdeményezés is, amely az Európai Unió sürgős újra-demokratizálódására és a Trojka által birtokolt hatalom visszavételére szólít fel.
Mindenesetre ezt a rendszerkritikus hangulatot jelenleg sokkal hatékonyabban csatornázza be a szélsőjobboldal – ellenszert találni erre a tendenciára pedig a haladó szellemű politizálás legégetőbb feladata. Ha a baloldal az egyenlősítő, jogkiterjesztő politika felé szeretné terelni Európa növekvő rendszerkritikus hangulatát, nyíltan szembe kell néznie a kapitalizmus jövőjével, és választ kell adnia arra az ellentmondásra, mely az egyre mélyülő gazdasági integráció és az európai demokrácia jövője között húzódik. Fontos észben tartani, hogy korunk demokráciái, melyeket olyannyira meg akarunk őrizni, mind munkásmozgalmak és szocialista pártok általános választójogért, valamint politikai, társadalmi, és gazdasági jogokért folytatott küzdelmeinek eredményeképp jöttek létre.
A témában íródott alap-tankönyvek a demokrácia modern formájának létrejöttét jelző mérföldkőként írják le azt, amikor a szocialista pártok kormányzati erővé válhattak. Úgy tűnik, mintha ezt a 21. századra elfelejtenénk.
Ahelyett, hogy végignézi, hogy a népharag a nacionalista politikában kerül kifejezésre, a baloldalnak újra merészen ki kell állnia az egyenlőség alapelvei mellett. A liberális demokrácia fejünkben élő hegemóniájának mellékhatása, hogy az egalitarizmust sokszor pusztán kompenzációs mehcanizmusokként képzeljük el. Ezzel szemben az egalitarizmus egy nagyratörő politikai projekt, mely olyan közösségek építését tűzi ki célul, ahol az emberek egyenlő viszonyban állnak egymással [7]; ennek a tervnek a megvalósításához pedig folyamatosan harcolni kell az osztály- és egyéni igazságtalanságok megszüntetéséért [8]. Az állampolgári státuszból fakadó társadalmi megbecsültség szembenállása a bevándorlással igazságtételért kiált, és amíg a baloldal képtelen az osztálykülönbségekkel foglalkozni, a szolidaritásra való felszólítás csak üres frázis marad. Csak a kóborlók egyéni lehetőségeinek feltárásával remélhetjük, hogy megállíthatjuk az autokratikus kapitalizmus felemelkedését, és kezdhetjük el megújítani a demokráciát.
[1] Mair, Peter, 2014, Ruling the Void, London: Verso
[2] Zakaria, Fareed, 1997, ‘The Rise of Illiberal Democracy’, Foreign Affairs (Nov./Dec.)
[3 ]Streeck, Wolfgang, 2011, ‘The Crisis of Democratic Capitalism’, New Left Review, 71 (Sept/Oct)
[4] Kriesi, Hanspeter, et al, 2006, ‘Globalization and the transformation of the national political space: Six European countries compared’, European Journal of Political Research 45: 921–956.
[5] Bauman, Zygmunt 1998, Globalisation. The Human Consequences, Polity Press: Cambridge
[6] Ortiz et al., 2013, ‘World Protests 2006-2013’. Initiative for Policy Dialogue, Columbia University, New York and Friedrich Ebert Stiftung New York Office
[7 ] Anderson, Elisabeth, 1999, ‘What is the Point of Equality?’, Ethics, 102, 2.
[8] Fraser, Nancy, 2003, ‘Social Justice in the Age of Identity Politics: Redistribution, Recognition and Participation’. In: N. Fraser, A. Honneth (eds.), Redistribution or Recognition: A Political-Philosophical Exchange. London: Verso.
